Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Iván arca elborult. — Tudja, mit?... Inkább ne magyarázzunk semmit egymásnak. — Na, csakhogy észre tért, uram. Beszéljünk inkább komolyabb dolgokról. — Például? — Maga beteg ... — Már nyolc hete tudom. — Holnap elmegyünk Bálint professzorhoz, — Maga is? — Igen, én is. Egyen, mert elhűl az étel. Iván engedelmesen lehajolt a tányér fölé. — Van fája? — Nincs. — Na látja! Holnap még erről is gondoskodnunk kell. Lovák nénit én ismerem, ő csak az első nap adja szívesen. Magának pedig most kell a meleg. Iván szemét a könny jó vize pirosította meg. — Legyen jó hozzám, nagyon kell nekem a más jósága. — Egyen! A leves után könnyű sültet etetett meg Ivánnal. Amikor ezzel is készen lett, összeszedte a tányérokat, leseperte az ágyról a kenyérmorzsát, és úgy tűnt el a szobából, mint a jóleső gondolat. Béke és nyugalom maradt utána. Hosszú hónapok után az első nyugodt, elégedett álma volt ez Ivánnak. Reggel éppen készen lett az öltözködéssel, amikor hirtelen kicsapódott a szoba ajtaja, és Mária nyomult be. Nagy halom fát hozott. Mögötte Lovákné állt az ajtóban, onnét nézett be rájuk. Iván kiáltása a meglepetés öröme volt. — Mária! — Ne kiabáljon, hanem vegye el, mert nem bírom tartani. Iván segített, és a kályha mellé zúdították a fát. Lovákné becsukta az ajtót, egyedül maradtak. Pajkos örömmel újságolta. — A mienkből loptam, most hoztam a pincéből... de valahogy meg ne tudja apa, mert ő szörnyen félti a fát, ha 110