Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Iván keze elérte a Máriáét. — Valamit elfelejtett... Nevetés szökött a lány szemébe, és könnyű csókkal hajolt Iván fölé. Iván testén a lába hegyéig futott el a jóízű borzongás. Ez a lány most másképp csókolta, mint eddig, könnyű csókkal, de meleg jósággal. — Mária! — Mit akar? — Jöjjön közelebb! — Itt vagyok. Iván két karja kinyúlt a lány után, görcsös szorítással húzta magához. Mária nem ellenkezett, egyszerű simasággal húzódott közelebb. Iván testén ezer fürge áram futkosott, felzengő, diadalmas örömmel borította csókba a forrósodó arcot, és keze felfrissült ujjai siető reszketéssel érezték át magukba a meszsziről közelre csodálódott test szépségeit. Felkacagó mámor volt a szava. — Hát mégis szeretsz, kislány? Mária a füléhez hajolt, úgy súgta. — Szamár. Akit meg akarunk szeretni, azt űzzük el messzire, akkor megszeretjük. Én akartam... Hanem most tessék szépen enni, mert elhűl a leves. Eligazította a paplant, és Iván elé tette a tányért. — Itt van, egyen. Iván belekóstolt a levesbe, és az első korty után letette a kanalat. — Nem tudom megérteni ezt a nagy változását. Amikor elmentem, nem szeretett. — Nem. — És most? — Igen. — Miért? Mária felkacagott. — Ha megmagyarázza nekem, hogy akkor miért nem szerettem, akkor én megmagyarázom, hogy most miért szeretem. 109