Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

megsárgult könyv- és újságlapok közé zárt, vagy levéltárak, kézirattárak, esetleg padlászugok, sublótílókok sötétjébe rejtett szövegeket, hirtelen egy csodálatosan gazdag és sokszínű világ tárult föl előttünk, melyben a részben már ismert, ám nem kis részt addig ismeretlen, nem várt összefüggések páratlanul buja szövevénye várt ránk. Magunk sem reméltük, hogy ilyen gazdag és ennyire sokszínű és sokrétű anyagra találunk egy olyan időszak rejtett és ismeretlen dokumentumaiként, melyet kissé az utánajárást mellőző/elmulasztó saját kényelmünket (is) mentve évtizedekig hol a „hallgatás éveinek", hol „néma esztendőknek" neveztünk. Miáltal egy újabb Irodalomtörténeti babonánk foszlott semmivé, mintegy igazolásául annak, hogy ha egy népet el is lehet (ideig-óráig) hallgattatni, s meg is lehet fosztani nyelvétől, újságjaitól, könyveitől, azaz: anyanyelvi kultúrájától, az emberi lélek külső kényszer hatására sem némul el, hanem a kifejezés sajátos formáit megkeresve szól továbbra is önmagáról és a világról. így a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalom elején nemcsak a már említett müveket és szerzőket találjuk, hanem szólnunk kell azokról a levelekről, naplófeljegyzésekről, szájhagyomány útján te ijedő szövegekről is, melyek a történelem hányattatásai, megpróbáltatásai következtében szakadtak föl — szinte egyetlen sikolyként — az emberekből, s melyeket az idő minősített olyan értékekké, amityenek létrehozása „alkotóiknak" nem volt szándékában. S bizonyos értelemben beletartoznak a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalmi kultúra kezdeti szakaszába az „ősszamlzdatokként" számon tartható. sokszorosított formában vagy csupán gépírásban teijesztett kiadványok (a már említett „lapok" mellett például az érsekújvári Szent György Kollégium baráti társasága által kiadott kötetek), az áttelepített és a jogfosztott csehszlovákiai magyarok részére alapított, Budapesten megjelentetett ÚJ Otthon, valamint a Csehországba deportáltaknak készülő prágai Jó Barát is. Jellemző és meglehetősen abszurd kép tárul elénk: az egyéni és közősségi önkifejezésnek olyan műfajai kerültek ez idő tájt centrális helyzetbe, s jelentettek a „szó igazi értelmében vett", ám jogfosztott irodalom ellehetetlenülése után bizonyos folytonosságot, melyek normális esetben az irodalom, irodalmi kultúra perifériáján foglalnak helyet. De a második világháború utáni első csehszlovákiai könyv sem 1949 elején látott napvilágot, mint ahogyan azt eddig 138