Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

A folyosóra érve két fegyveres katonába ütközöm, az udva­ron hat másikba. A csendőr átad annak a katonának, akivel a lakásomba jött, s az elindul velem a Széchenyi úton a Fő tér felé. Kérdezősködésemre, hogy hová megyünk, azt feleli, hogy az isko­lába, és szinte kérlelően folytatja, ne haragudjak rá, ő semmiről sem tehet. A régi elemi fiúiskola udvarában a kapu előtt fegyveres katona őrködik, beljebb egy De Gaulle-termetü kapitány Járkál, ö az épület, a „tyurma" parancsnoka. Előtte elhaladva, a katona tiszteleg, és bevezet az épület földszinti, udvarra néző termébe. Ezzel a fiatal katona feladata végetért. A teremben népes társaság fogad. Közöttük olyan is akad, aki régebbi lakója a tyurmának. Hosszú, kecskelábú asztaloknál támla nélküli padokon ülnek, s egyesek kártyázással űzik el unalmukat. Itt van már Ágh Lajos gépész, Horváth István hivatalnok, Csanda Pál szabó, Grátzer Pál kiskereskedő, Csontos István gyógyszerész, Ungár Ferenc kávéháztulajdonos, aki nem­rég tért vissza Auschwitzból, továbbá Hunyadi, volt polg. isk. tanítványom és néhány látásból ismert cigányzenész. Ismerőseimtől érdeklődöm az iránt, hogy miért kerültünk ide és hol akarnak munkába állítani minket, de ők sem okosabbak nálamnál. A később érkezettek már tudják, hogy hosszan tartó munkára visznek, s élelemmel, meleg ruhákkal látták el magukat. Mikorra beesteledik, megszűnik a beáramlás. A katonákon kívül nincs itt más személy, nincs ügyintéző, akivel szót válthatna az ember, akinek előadhatná a panaszát. Az iskola gyűjtőfogházzá alakult, ahová csak belépni lehet, de kilépni nem. Az épület kapuja fölött álló márványba vésett Vörösmarty-sorok: j\ közjót szerető polgárság áldozatából / Állok az ifjúság jobb nevelése miatt (1842)." De ide valójában a „Hagyjatok fel minden reménnyel!" Dante-sort kellene elhelyezni. Nagyon lassan telnek az óráik: „Nagy művész a fogság szenvedése, minden órát századokra nyújt." A vég nélküli vára­kozás, a bizonytalanság érzése kimeríti az idegeket, de bár­mennyire is fáradttá teszi az embert, a szemekre nem Jön álom. Aki már nem bíija a fáradtságot, az ölébe vagy az asztalra hajtja a fejét. 10

Next

/
Thumbnails
Contents