Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

Az átvirrasztott éjszakán sokat gondolok családomra. Mennyire várhattak vissza, s milyen kínokat él át szegény feleségem, hogy ágyhoz kötöttsége miatt nem lehet segítségemre. 1945. okt. 25., csütörtök Nagyon nehezen, de elérkezett a reggel. Tisztálkodni akarunk, de nincs rá lehetőség, csupán az éjszaka folyamán felgyülemlett excrementumától szabadulhat meg az ember. Reggelit nem kapunk. Vizet ihatik, aki nem undorodik az árnyékszék közelében álló kút vizétől. A szobánk ajtajával szemben lévő irodából hang szűrődik ki. Három polgári ruhás személy tanácskozik benne: ezek az ügyintézők — összefogdosásunk szellemi irányítói. Egy katona beszól hozzánk és a többi teremben tartózkodókhoz, hogy teljes felszerelésünkkel vonuljunk ki az udvarra. A civilek egyike névsorolvasás alapján sorokba állított bennünket, majd kihirdeti, ha valakinek panasza van, orvosi vizsgálatra mehet az irodába. Élek a lehetőséggel. Az irodában tartózkodó két személy közül nem tudom, hogy melyikük az orvos. —Doktor úr! — szólítom meg az egyiket. — Nekem szervi szívbajom van, emiatt katona sem voltam, és orvosi bizonyítványom van, hogy csak irodai munkát végezhetek. —Az nem tesz semmit — válaszolta és irattáskát véve magukhoz, mindketten az udvar felé tartanak. Követem őket, és összeszorított fogakkal beállok a sorba. Az irattáskából barna szelvények kerülnek elő és minden sorbanállónak kettőt adnak belőle. Vasúti menetjegyek ezek. Az egyikén nagybetűs, hosszú pecsét: České Budějovice. Most már minden megvilágosodott előttem. 1/2 12 felé Jár az idő, amikor elindítanak bennünket a Széchenyi úton az állomás fel. A menet két oldalán 5-6 méter távolságban fegyveres csendőrök és katonák kísérnek. A városban futótűzként terjed a hír, hogy Csehországba visznek minket. Anyák, feleségek, gyermekek, akik ebéddel igyekeznek a tyurmába, útjukat megváltoztatva rohannak a menet után. Anyám is elindult az ebéddel, de alig jut el 100 lépsényire a házunktól, amikor valaki rászól, hogy ne vigye az ebédet a fiának, mert itt hajtják őket az út közepén a vasút felé. Ahogy lábai engedik, futva teszi meg az utat hazáig, és elmondja a hallottakat. 11