Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal? – Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig

Bevezetés

tés 1968. március 7-én, csütörtökön a zsolnai vasútállomáson a po­zsonyi gyors szerelvénye mellett bandukoltam, hogy az utolsó ko­csik egyikébe felszálljak, amikor valaki közelről a nevemen szó­lított: az Űj Szó egyik szerkesztője hajolt ki az ablakon. Míg a vonat állt, szót váltottunk az események egyre gyorsuló mene­téről. Beszélgetés közben föltette a kérdést, vajon miért hagytam abba az írást, miért nem küldök cikkeket már az újságnak? Nem volt nehéz válaszolnom. Kerek perec megmondtam, hogy nem akarok a zöldellő szövetkezeti táblákról írni, meg arról, hogy jól fizet-e a gabona, sárgul-e már a kukoricaszár, lesz-e bő szőlőtermés, híz­nak-e a közösben a sertések, s milyen a tejhozam. Amiről meg szeretnék, arról nem szabad. Úgy látszik, elég meggyőzőek voltak a szavaim, mert a szerkesztő azt felelte, nem is kell már ilyesmik­ről írni, s megkérdezte, mi lenne az, aminek érdekében hajlandó lennék tollat fogni? A népem, a csehszlovákiai magyarság, vála­szoltam. Megegyeztünk. Felszálltam a vonatra, s Ruttkáig együtt utaztunk. Majd vele a gyors tovább robogott Kassa felé, én meg átszálltam a Beszter­cebányára induló személyvonatra. A beszélgetés hatása alatt egész úton csak álltam az ablak előtt, s bámultam az erdő fái közül helyenként kimagasló sziklákat, a fenyveseket, az egymást váltó alagutakat. Gondolataim hol a múltban kalandoztak, hol a jelenben. A hét végén Pozsonyba utaztam, s még egyre ott kísértett ben­nem a múlt. Amikor kiszálltam a vonatból, még mindig a háború után átélt tragédia hatása alatt álltam. Ezért a rám várakozó hú­gommal együtt úgy határoztunk, hogy hazafelé gyalog tesszük meg az utat, egészen a Dunáig. 5

Next

/
Thumbnails
Contents