Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Éhes vagyok — válaszolta az idegen leszegett fejjel. Ettől a perctől kezdve Emma bizalmatlansága feloldódott. Mély szánalmat érzett, és tudta már pontosan, mit kell tennie ezzel a nagy darab, szőke, sapkás emberrel, aki itt ül előtte, és rá van utalva. Hangja lágyabb lett. — Itt a kávé, még jó meleg, és kenyér is van — mondta. — Köszönöm — felelte újra az idegen. Kettétörte a feléje nyújtott kenyeret, és enni kezdett. — Nem kell mindig megköszönni — szólt Emma barátságosan. — Ha jólesik — felelte tele szájjal a másik, és ránézett apró, melegen fénylő szemével. — Akkor inkább egyél. — Kedves lány vagy te — mosolygott kissé szégyenkezve, mint általában az éhes emberek evés közben. — Ó — nevetett Emma —, eddig még senki sem mondta. — Nekem elhiheted. — Elhiszem. Csönd volt újra, de ez a békés csönd már jólesett Emmának, zavartalanul gondolkozhatott, nézve az idegen, gyerekarcú ember pislogó, apró szemét. Már megértette őt, mintha régről, nagyon régről ismerné. Természetesnek találta, hogy itt van, itt ül a kályha előtt Katka székén, és éppen hozzá jött. Maga az a tény, hogy evett a kenyeréből, melyet ő dagasztott, hogy ivott a kávéjából, meghitt érzést teremtett benne az idegen iránt. Jó volt őt nézni: szögletes mozdulatait és a torkán szemérmesen fel-le szaladgáló ádámcsutkáját. — Jó a kávé? — buggyant ki Emmából a kérdés. — Jó. Olyan melegem van tőle, mintha az ereimben is kávé folyna vér helyett. — Akarsz még? — Ha van... — mosolygott kényszeredetten. Emma újra teletöltötte a bögrét. — Rég nem ettél, ugye? — kérdezte közben. — Rég ... alig emlékszem már ... — hirtelen köhögni 93