Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— De Ida, te megbolondultál, hisz meg kellett tennem, Fodorné megkért. Ida azonban nem válaszolt. Hangos, keserves sírás fogta el. Minden fájdalma, amit az utolsó hetekben elszenvedett a katonával, egyszerre felfakadt benne, mint a kelés, és sírt a szeme, a szája, az orra: lába, keze, minden külön-külön reszketett rajta. Emma nézte, és oly nehéz lett a szíve, a gyomra, a karja, hogy egy mozdulatot sem bírt tenni. Torka összeszorult, szája kiszáradt, hangja eltűnt, így állt tágra nyílt szemmel, némán, tehetetlenül. A kis Marci felébredt és sírt, de hangja olyan volt Idáé mellett, mintha nevetett volna, nem is törődött vele senki. Éva ijedtében Fodornét hívta, aki beszaladt hozzájuk lányaival, Linával és Zelmával. Akkor hágott tetőpontjára a botrány. —- Mi az, mi van itt? — kérdezte felháborodottan Fodorné. Ida sírását mintha hirtelen kettévágták volna, elhallgatott, csak könnyei folytak csöndesen maszatos, érett kis arcán. Egyszerre elszántan hátravetette borzas fejét, Fodorné elé lépett, sovány karjával az ajtó felé mutatott, és fogai közül durván, rekedten sziszegte: — Ki innen! Mindenki megdöbbenten hallgatott. Egy idegen ember állt előttük, egy félelmetes idegen, akit eddig nem láttak, nem is sejtettek ebben a csöndes, vézna gyereklányban. Am Fodorné nem tartozott az érzékeny lelkek közé. Inkább meghökkent, mint megsértődött, úgy érezte, hogy ez a szemtelen kölyök verést érdemel, és a gondolatát mindjárt tetté is akarta váltani, hogy még idejekorán véget vessen ennek a kínos helyzetnek. A vállánál fogva megrázta Idát, de a kislánynak a szeme sem rebbent. — Eresszen el — lihegte —, nem akarom látni. — De mit vétettem ellened? — kérdezte komolyan Fodorné. — Emma itt marad. Ez a mi otthonunk. A mi szobánk. A mi konyhánk, és azt tartjuk itt, akit akarunk. Maga mindenfélét összehazudozott. Emma utálja Náthánt, Em70