Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

előtte szótlanul, karja alázatosan lehullott, feje lehanyatlott engedelmesen. Némán álltak, nem beszéltek, nem is volt mondanivalójuk, inkább érezték egymást, mintha vérük láthatatlan hajszálereken keresztül egybefolyt volna, aztán a katona kinyújtotta erős karját, és magához emelte egész könnyedén, mint egy pelyhet. Ida szája sírásra görbült, és mintha el akartta volna rejteni gyerekes félelmét, remegését, hideg, sápadt arcát a katona forró nyakához szorította. A katona hagyta, nem mozdult, zakatoló szívében rémület és öröm váltakozott. Testét hideg meg forróság verte ki, majd hirtelen, amint nézte ezt a reszkető gyermeket a karján, megsebzett, védtelen madárka jutott az eszébe, és annyi szánalmat érzett, és ugyanakkor oly heves irtózatot is önmagától, hogy kapkodva, menekülő mozdulatokkal tépte le magáról Idát, és elrohant. Ida a fekete, széles fa mellé roskadt; őt is, mint a görcs, húzta össze az irtózat és a megbánás. Tökéletesen megértette a katona viselkedését, és ebben az önkívületi állapotban is érezte, hogy nincs!,! és nem is lehet számára más megoldás. 59