Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

Ferit hat társával együtt, akik állandó összeköttetésben voltak a partizánokkal, a Gestapo emberei elfogták. Dávidot, alighogy értesült Ernő sorsáról, máris lebunkózta a másik csapás. Határozottan tudta, hogy mindketten végleg és viszszavonhatatlanul elveszték. Ez volt az első világos és állandóan visszatérő kérlelhetetlen gondolata. Tehetetlenség rágta, gyötörte a szívét, a fájdalom tombolt és ragadozó körmökkel vájkált ibenne. Különösen Feri elvesztése kavarta fel mélyen. Feri hű és ragaszkodó természetű volt, és mint a tüdőbetegek általában, nagyon szeretett volna élni. Élve is maradt volna, ha eljut a hegyek közé a felkelőkhöz. Dávid szeme előtt ott lebegett csontig lesoványodott fiatal arca élénk barna szemeivel, amelyek az értelem és szolgálatkészség fényével szinte világítottak. Eleven tekintetét Dávid sokáig nem bírta elhessegetni magától. Annyi terv és jó szándék bujkált benne és keresett megvalósulást, hogy az embert mindig le tudta fegyverezni meggyőző érveivel. Állandó izgalomban élt, mindig készülődött valamire, tenni akart valamit. Az utolsó napokban szárnyaló képzeletével már a felkelőknél járt. Okos, éles eszű fiú volt, Dávid tudta, minden tőle telhetőt megtesz, hogy visszanyerje szabadságát. így is történt. Ferit ütötték-verték, korbáccsal, szíjjal, gumibottal. Vékony hátán a bőr véres cafatokban lógott, de tagadta, hogy bármi kapcsolata is lett volna a partizánokkal. Kitartott első vallomása mellett, hogy egy lányra várt az épület előtt, de a lány késett, nem jött, és csak véletlenül sodródott az ott dolgozó munkások közé. A fasiszta gyilkosok belefáradtak a kínzásba, különválasztották a többitől, s egy sarokba állították. Mielőtt azonban társait elvezették volna, egyikük barátságosan, mintegy búcsúzva feléje intett. Az őrködő SS-legény észrevette, és sorsa ezzel megpecsételődött. A bukás teljes és tökéletes volt. A téli fehérneműt, amit összekuporgatott garasaiból vásárolt neki, már soha fel nem veszi... A tehetetlenség tombolt benne, mint a vihar, amely gyökerestül szaggatja ki a fákat... Utána tespedt közöny vett, rajta erőt, mintha elzsibbadt volna a teste, a '565