Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

vérei meg mindenki, aki kedves neki, megmenekülne és élne... De ő nem tudja kimondani a varázsszót, karját nem bírja felemelni, mintha ólomsúly nehezedne rá, és inkább viseli, vállalja ezt a súlyt, azt az elviselhetetlen terhet, semhogy szóljon, semhogy karját ama sajátos módon köszöntésre lendítse, és ezzel mintegy igenlését, hozzájárulását adja a szabadság, az emberi méltóság gúzsbakötéséhez, Ietiprásához, amely ellen Chira harcolt. Határozottan érzi, hogy mindazok élete, akiket szeret és akikért eddig érdemes volt élnie, a kezében van, soha még agya olyan világosan nem működött, mint most, soha még oly tisztán nem látta maga előtt anyja kenyérszínű, barna arcát és szomorúan fénylő sötét szemét, de szólásra, köszönésre ő sem serkenti, és noha a néni könyörgő hangja gyötrő visszhangot kelt benne, az ellenállás diadalmaskodik rajta, úgy hull rá, akár redőny a boltra, akár redőny az égre, amely alatt Hitler most titokban gyakorlatozik, és fényes csizmája gyilkos talpát rájuk emeli, hogy szétzúzza és eltapossa őket. Már oly közel volt az egyre növekvő szennyes csizmatalp, hogy eltakarta előlük a zárt eget is... Ekkor az ősz hajú néni még erősebben fogta a kezét, és védekezve, szívet facsaró mozdulattal a Rózsa-bolt sötét üvegkirakatához szorult. Ez a mozdulat őt is kilendítette merev bénultságából, a halálos veszedelem nem váltott ki belőle többé rettegést, habozás nélkül összeszorította szabadon maradt gyereköklét, és teljes erővel a talpra sújtott... amely nyomban sarkig levált a fényes csizmáról, és úgy hatott, mint valami mesebeli szörny bűzös leheletű szája... A bűz oly erővel áramlott, akárcsak a vihar, elkábult tőle... üvegcsörömpölést hallott, és mindketten a kirakatba zuhantak, a babák, medvék és gyermekjátékok közé. Homályosan érezte, hogy a néni még mindig fogja a kezét, de akkor már egyre erőteljesebben zengett benne az elégtétel, hogy egyszerre kapta meg mindazokat a gyerekjátékokat, amelyek után titokban annyi éve áhítozott. 271