Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Emma megértette, vérével fogta fel asszonya minden szavát, és azzal a hittel és bizalommal, mely később is, a legválságosabb napokban, életben tartotta, azt felelte: — Maradok. Friedné megnyugodott, érezte, ez az egyetlen szó is elég, mert a legtisztább forrásból ered. Megbízhat benne, akár önmagában. Fodornéval gyorsan megbeszélte a teendőket. Fodorné mindenben segítségére volt, felöltöztette, karon fogta, és lassú léptekkel kikísérte. Friedné arca kemény és határozott volt, gyerekeitől el sem búcsúzott, hátra sem nézett, amikor átlépte háza küszöbét. Ida fojtottan sírt, fel-felcsuklott néha a hangja, vékony ujjai remegtek, amikor végigsimított velük könnyektől maszatos arcán. Emma a kis Marcival a karján egészen az utcáig kísérte őket, arca engedelmes és alázatos volt. A kis Éva utánuk szaladt, de Fodorné visszakergette. Lehorgasztott fővel tért vissza, a konyhában leült a kis zsámolyra, fekete szeme lázasan csillogott, amikor Idára nézett. — Mama visszaadja a gyereket — mondta halkan. Oly csöndes és szomorú lett az egész lakás, mintha valaki örökre elment volna. A kis Marci aludt, Emma tanácstalanul és riadtan nézett a szótlan Idára. Hallgattak, Éva köhintett néha. így, ebben a fullasztó csöndben talált rájuk Fodorné, amikor megérkezett a kórházból. Azonnal átlátta a helyzetet, és úgy vélte, a leghelyesebb lesz, ha lármát csap, és kikergeti őket a városba az emberek közé. — Hát mi van itt? — kérdezte felháborodottan. — Ügy ültök itt, mintha gyászolnátok valakit, ahelyett, hogy örülnétek annak, hogy egészséges mamát kaptok majd vissza. Higgyétek el, hogy anyátok sokkal jobban érzi magát a kórházban, mint itt. Először is, sokkal jobb és tisztább ágyban fekszik, másodszor, orvosok és ápolónők ügyelnek rá. Azt hiszem, Ida, jó lenne, ha megmutatnád Emmának a várost, na, egy, kettő, induljatok, majd én itt maradok Évával. Ida kedvetlenül ment, szótlan és lehangolt volt. Emma beszélni próbált, kérdezgetni, de Ida alig válaszolt. Szíve oly súlyos volt, mint egy ólomdarab, sírni szeretett volna, 25