Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

A szíve mélyén mindig szégyent érez, valahányszor gyermekeire néz, vézna, vérszegény arcukra, valahányszor megveti az ágyakat, és kezében tartja a gyűrött ágyneműt, valahányszor a szomszédasszonyoktól hagymát, cukrot, tojást vagy sót kér kölcsön. De mindez még elviselhető lenne, az ember s végül is megszokja a hallgatást, és talán a szomszédok nem is veszik észre a szégyenét, állandó izgalomban dobogó szívét. Talán nem is sejtik, hisz a férje sem tudja, ha tudná, ha érezné, akkor éjjel nyugton hagyná... Nyugton, istenem, ha egy kis nyugalomhoz jutna, csöndhöz, hogy agya kissé rendbe jöjjön, kitisztuljon, és szívében ne legyen ez az állandó zavar... Nem, Isten sem vádolhatja azzal, hogy nem szeretné eléggé a férjét, hiszen drága, istenfélő, jámbor ember, ezt mindenki tudja, a szomszédok bármelyikétől meg lehet kérdezni. De mégis, ha jön az éjjel, olyan rettegés, olyan határtalan és elviselhetetlen szégyen fogja el a beteg testét, hogy legszívesebben meghalna. Ö, ez is, ez a gondolat is bűn, nagyon jól tudja, hogy vétkezik, de mit tegyen, ha nem bírja, ha felbukkan, ha kilép keserves életéből ez a kívánság. Kivel is beszélhetne minderről? Fodorné igen rendes és jó asszony, de isten őrizz, hogy beléje lásson. Hallgatnia kell, így tett leánykorában is, amikor kezébe került egy regény, és titokban elolvasta, nehogy az apja vagy az anyja észrevegye. Akkor mégiscsak más volt, legalább egyedül lehetett izzó álmaival. Ö, szándék vagy terv sohasem nőtt ki ezekből a vérszegény álmokból, talán gyávaságból, talán más okból. Ki tudná ezt ma már megállapítani, ebben a zűrzavarban, ebben a szegénységben, ahol az ember lassan azt is elfelejti, hogy valaha fiatal volt. Vajon a többi szegény zsidó asszony is ugyanezt érzi-e? És vajon valóban így kell élni, piszokban, szennyben és férgek között, alázatosan hallgatva, minden zúgolódás nélkül? ... Meddig tarthat ez még, meddig? ... Napok, hetek, hónapok, évek múlnak el, és a helyzet egyre rosszabb. Most újra gyerek él benne, és itt ül előtte Fodorné, az az asszony, aki levest hoz szánalomból, irgalomból. Lassan, erőtlenül nyújtja Fodornénak az üres csészét. Fodorné megnyalja a szája szélét, érdeklődve figyeli a hall20