Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

nem érdemes magának most ilyen apróságokkal törődnie. Az egészségére gondoljon, az a legfontosabb. — Ö, hol van már az én egészségem! Csak ezeket az •apróságokat sajnálom — és Éva felé intett. Éva összeráncolta homlokát, nagy szeme még tágabbra nyílt, de meg sem rebbent, úgy hallgatott. — Látom — szólt újra Fodorné —, hogy baj van. Valamit tenni kéne. — A férjem nem engedi — felelte Friedné lehangoltan. — Beszéltem az orvossal, azt mondta, minden lehetőt el kell követni, hogy a gyerek ne szülessen meg. — Nem, nem 'tehetem, én bízom Istenben, a férjem is ezt mondja. — De drága asszonyom, ha egyszer nem bírja. Végre be kell látnia ... és illene már, hogy elővigyázatosabb legyen. Ezeknek is alig van mit enniük, akik már itt vannak. — Nem tehetek róla, egyszerű asszony vagyok, nem értek a furfangokhoz, és úgy élek, ahogy anyám élt. Nem tudok másképp — mondta izgatottan —, engedelmeskednem kell az uramnak, így szól a törvény. Fodorné csitítgatta: — No, no... azért csak ne izgassa magát, most igya meg szépen a levesét. Friedné apró kortyokban itta, szürcsölgette a levest, néha Fodornéra pillantott elpirulva, szemérmesen, mint egy lány, és újra behunyta a szemét. Szégyellte magát. Az udvarban már mindenki tudta, hogy teherben van, és valahogy úgy alakult a helyzet, hogy ezt mindenki számon kérte tőle, aki valaha is szívességet tett neki. És Friedné úgy érezte, hogy jogosan vonják felelősségre. Olyan szegény volt, hogy lánykori büszkesége teljesen felolvadt már a szégyenben, szerényen és alázatosan megadta magát sorsának. Szégyellte a testét és a testében élő gyermekét. Most, hogy itta a jóízű levest, amely szétáradt gyönge, erőtlen testében, mint az édes méz, elrévedezett a sorsán. A szégyen az évekkel és szegénységgel együtt fokozottan nő, beszélni nem lehet róla, szabadulni sem lehet tőle. 19