Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Feküdj vissza mellém. — Nem lehet, sietnem kell a bankba. — Nézz rám, na, nyisd ki a szemed. — Nem, most nem tudom. És tényleg, valahogy szégyellt a szemébe nézni, maga se tudta, miért, mintha bűnt követett volna el ellene vagy önmaga ellen. Zavarodottan gondolt valamire, amiről beszélni akart, de elfelejtette, aztán újra, mintha eszébe jutott volna... Igen, a neve ... Hisz a nevét se tudja. — Hogy hívnak? — kérdezte hirtelen. A férfi hangosan felnevetett. — Hát persze, illik, hogy legalább a nevemet tudd. Mondd, mi lenne, ha hazudnék? Elhiszed akkor is? — Elhiszem — felelte Emma alázatosan —, nekem mindegy. Lásd, miattad felejtettem el tegnap este imádkozni. Nem kellett... amióta mellettem vagy, nincs többé szükségem Istenre sem. Ezentúl kedved szerint fogok élni, amerre vezetni fogsz, arra megyek, mocsarakon, hegyeken, erdőkön keresztül, csak innen el. Nem akarok itt maradni, túl sokat szenvedtem ebben a városban. Most kiveszem a pénzemet a bankból, te addig maradj itt, és számold meg, mennyi volt a havi keresetem. — Most már nem félsz, hogy megloplak? — Mindenem a tiéd, miért is félnék tőled? — Mennyire bízol bennem. — Másképp nem tudok. — Hát azért megmondom neked az igazi nevemet, Ferencnek hívnak. — Köszönöm, Ferenc. Az úton, mialatt a bank felé tartott, folyton a nevére gondolt. Játszott vele: Ferenc ... Feri... Feri... Fel-feldobogatta magában, és elkapta újra, mintha fényesíteni, alakítani akarná, hogy még szebb legyen. Mihelyt a hídhoz ért, és bekanyarodott a Fő utcára, már messziről meglátta a bank sárga, rikító falait, cirádás tornyait. Messziről olyannak látszott, mint máskor, csak mikor közelébe ért, látta, hogy sűrű tömeg feketéllik a hatalmas épület körül, mint hangyák a fészkük körül, ha érzik a közeledő vihart. 180