Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Nem kell nekem irgalom; ha vétkeztem, bűnhődni fogok. — Hallgass, hallgass, Emma ... mondd, imádkoztál tegnap este? Vagy gondoltál legalább Istenre? — Nem, elfelejtettem. — Ez borzasztó, ezt már nem hagyom annyiban. — Mit akar tenni? — Azt bízd rám, hozzá nem nyúlok én, de forró parazsat dobok a babonás szemére. Emma megrázkódott az irtózattól. — Ha megtenné — mondta elszántan —, akkor meggyújtanám a hajamat, hogy vele pusztuljak én is. Különben úgysem maradok itt, semmi köze hozzá, sem hozzám. Még ma reggel kiveszem a pénzemet a bankból és elmegyek. Maga nyugodtan járhat tovább a kocsmába. Nekem mindegy, velem jobb, ha nem törődik. — Szóval, itt akarsz hagyni! — Itt. Katkát megdöbbentette a hír, mégsem gondolta, hogy így lesz, hogy otthagyja egy jöttment senki miatt, aki megteszi neki azt a szívességet, hogy hál vele. Egyszerre felébredt benne mindaz a gyűlölet és utálat, amit idegen, átmenő utazók iránt érzett, akik hirtelen megjelentek nála egy negyedórára, birtokba vették, kifizették és továbbmentek, s nem hagytak maguk után mást, csak émelyítő, ragadós testszagukat. Moshatta, súrolhatta durva kefével nyakát, combját, a szag elpusztíthatatlanul megmaradt benne, amíg nem jött egy másik, egy rosszabb szag. Érezte, hogy hiábavaló lenne erről Emmával beszélni. Most azonban elmegy, és vissza sem jön, amíg ez a vadállat ki nem takarodik az ágyból. — Jól van — mondta gyűlölettel —, hát csak menj. De én is megyek, és addig nem jövök, amíg túl nem lesztek a város határán. Katka becsapta maga mögött az ajtót, és visszamenekült a kocsmába. A férfi felébredt, álmosan nyújtózkodott. — Hol vagy, Emma? — Itt vagyok. 179 \