Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

maradni, semhogy újra lássa Emmát, elviselhetetlen szégyenét, kudarcát. Csak hajnaltájban, amikor a kocsma már teljesen kiürült, szedte össze magát, és elindult hazafelé. A hideg, szürke hajnal teljesen kijózanította, öreg csontjait hasogatta a reuma, arra gondolt, ideje mégis, hogy abbahagyja ezt az életmódot, ideje végre, hogy megjavuljon, és Emmával megállapodjon valamiben, nehogy ellenségként éljenek egymás mellett. Ilyen békés szándékkal lépett a kamrába. Azonnal észrevette a szétdobált férfiruhákat, de nem szólt, Emma csendre intette. — Alszik — suttogta Emma. Katka nem tudta ugyan, hogy kiről van szó, de mindegy volt neki, fáradtnak érezte magát, békét kívánt, aludni szeretett volna. — Alig hallani — motyogta fáradtan. — Nem akarja megnézni? — kérdezte Emma, aki nehezen szerezte meg a nyugalmát, és bizonyságot akart, hogy más is lássa, legyen rá tanú, hogy itt van, hogy megérkezett. Óvatosan emelte le az alvó férfiról a takarót, és a beszűrődő hajnali fényben látható lett a meztelen szabályos test, szabályos vonalaival. íme, gondolta Emma, itt a bizonyság, itt fekszik, és teste súlya alatt besüpped a szalmazsák. Milyen szép így. Olyan vékonyak és erősek a lábai, mint egy fiatal szarvasnak, és olyan domború és kemény a mellkasa, mintha kőből faragták volna. — Elvesz? — kérdezte ridegen Katka. Nem, ő egy csöppet sem volt meghatva ettől a látványtól. Kissé sokallta Emma naiv boldogságát. — Nem kérdeztem — felelte ijedten, és hirtelen letakarta a férfit. — Akkor elhagy téged. — Hát elhagy ... Ha elmegy, visszajön. — És így akarsz vele élni? — így. — Emma, téged megszállt az ördög. — Ugyanaz vagyok, aki azelőtt voltam. — Az ég legyen irgalmas hozzád. 178