Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

folyton beszélt és sírt, mintha hangjával meg akarta volna zavarni Emmát, hogy végre kicsikarja tőle az ígéretet. Emma tényleg belezavarodott; a kép, amelyet felidézett és keservesen megteremtett magában, széthullt, szétfoszlott. Részek villantak fel benne, a szem, az anyajegy, a száj, de ezek is távolodtak. Katka zokogó hangja tépte, szaggatta, mint gyönge partot a rohanó, tajtékzó ár. De mindez nem használt, a rejtekhely, ahol oly elszántan őrizte szerelme magvát, érintetlen maradt, és nem pusztíthatta el sem szél, sem eső, sem vihar; és mindezek a csapások, akadályok, fájdalmak csak arra voltak jók, hogy erősebb és sötétebb színekkel lobogjon fel benne a hit másnap, amikor öltözködni kezdett, és ellenállhatatlan szenvedélye Katkát is meghódította, aki remegő öreg ujjaival felsegítette rá a ruhát. XXX Vasárnap, április elseje volt. Reggel száraz, hideg szél nyargalt végig az utcán. Mintha a megmaradt tócsákat akarta volna felszárítani, mintha az utcákat akarta volna tisztára seperni, hogy mire megérkezik a nap, rendesen kitakarított várost találjon. A nap, úgy látszott, mintha valóban csak a takarítást lesné, néha kibukkant a szürke, átlátszó felhők mögül, benézett az udvarokba, házakba egy pillanatra, aztán méltóságosan eltűnt, betakarta magát vastag felhőkkel, mintha fázna. Délben mégis felragyogott. Reszkető meleg sugaraival a városra borult, és a férfiak, asszonyok, gyerekek vidáman fogadták, mint rég várt vendéget. Emma alig vette észre a napot. Dobogó szíve zakatolt, vert, amikor a patyolatfehér ruhába bújt. Katka szipogó, kivörösödött orral állt előtte, és segíteni próbált, de alig bírta begombolni a derekát, annyira reszkettek az ujjai. Zelma is bent volt, ő melegítette a sütővasat. — Ha már elhatároztad, hogy így mész a templomba, 158