Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Tudom. — Ezt a kutyát ismerem. — Nem harap. — Megfürösztjük a folyóban, jó? — Nem félsz tőle? — Nem. Én nem félek, csak az éjszakától. — Én akkor sem félek. — Mondd, van neked szeretőd? — Nincs. — A Markának kettő volt, katonák mundérban, bajusz­szal. A konyhában háltak vele, és mindig röhögtek. — Még sohasem röhögtem. — És vasárnapra fested magad?' — Nem, de ha egyszer pénzem lesz, kifestem magam. — Akkor majd én is. Azt mondják, hogy nagyon sá­padt vagyok. — Igen, nagyon sápadt vagy. — Nálunk mindenki ilyen. Nézd, itt ebben .az ajtóban la­kunk, a mama örülni fog neked. Te is örülj a mamának, ő beteg, a szive meg a tüdeje fáj. Ahogy beléptek, dohos, penészes szag csapta meg Emma orrát. A szoba bútorzata főleg vetetlen ágyakból állott, és az ágynemű szürkén, gyűrötten hevert szanaszéjjel. Piszkos csészékkel, kanalakkal, száraz kenyérdarabokkal, a tegna­pi vacsora nyomaival volt tele ,az asztal, körülötte gyerekek hancúroztak. Az asszony az ágyban feküdt ruhástul, cipős­tül, arccal a párnára borulva, egyik lába a bölcsőn pihent, és ringatta alvó gyermekét. Ida az ágyhoz lépett, lágyan megérintette édesanyja vál­lát. — Mama — mondta halkan —, Farkas néni egy új lányt küldött. A gyerekek hirtelen elhallgattak. Emma és a kutyája köré sereglettek, taszigálták, lökdösték egymást, és egyre szorosabb gyűrűben vették körül. Friedné, két csontos, ki­aszott karját megfeszítve, felült az ágyban, és riadt, fáj­dalmas arccal nézett Emmára. Nem szólt, nem kérdezett, csak nézte, és Emma mintha megértette volna így is. Hir­14

Next

/
Thumbnails
Contents