Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Fodorné behozta a teát. — Igyon, Friedné asszony, jót fog tenni — szólt barátságosan. Friedné most is szerény, nem akar senkit megbántam, iszik, önti magába a savanykás meleg folyadékot, mint egy sötét, üres verembe, amely nem akar soha betelni. Igen, belülről olyan, mint egy tátongó, mély, beláthatatlan verem, és legalján mérges és gonosz élőlények mozgolódnak a sötétben. Kúsznak, kapaszkodnak fölfelé, napvilágra akarnak jutni, törni, zúzni, pusztítani, bosszút állni lenne kedve. Lázad, lázad ismeretlen erők ellen, és nem akarja még tudomásul venni a megváltoztathatatlan tényt. Ida az ámuló kis Marci fölé hajol, fáradtnak, kimerültnek érzi magát, legszívesebben aludna most, egy évig, két évig, talán még tovább. Felejteni akar, felejtenie kell, nem bírja másképp. — Sötét van, lámpát kell gyújtani — mondja Fodorné, már keresi is a gyufát. Ida tudja, hol van a gyufa, de nem szól. Várja, hogy Fodorné megkérdezze. Szeretné, ha Fodorné most szólna hozzá, a nevén szólítaná és megkérdezné: Ida, hol van a gyufa? De Fodorné nem kérdi, egyedül is rátalál a gyufára, és meggyújtja a lámpát. A lámpa sárga fénye mintha beleolvadna a gyertyák imbolygó lángjába. Még fokozza a csendet a halott jelenléte. És mindenki, aki jön-megy most, még hozzáad a halotthoz, gondolja Ida. Emma is, aki mellette ül hallgatagon, eszébe juttatja Éva hangját, nevetését, tréfáit, duzzogásait, és minderre csak azért emlékszik, hogy még jobban fájjon. Jönnek sorjában a szomszédasszonyok újra, mindenki emlékezik, hogy milyen értelmes gyerek volt. Senki sem hajlandó arról beszélni, hogy mindez véglegesen megszűnt, mintha sem Éva, sem a hangja, sem a szeme fénye nem létezett volna soha. Azt mondják, gondolja Ida, hogy a halott mindent végighallgat, és mindenről pontosan tudomása van, ami körülötte történik, amíg el rtem temetik. Ha ez igaz, akkor a halottak igen kegyetlenek. Emmának kedve lenne kimenni, talán meglátná most 133