Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence
A menyasszony
valahol Éva lelkét egy angyal átlátszó karjaiban suhanni. Talán éppen virágot keresnek, hogy ajándékot vigyenek az Úrnak. De Friedéknek nincsenek virágaik. Szívesen odaadná a fuksziáját, még szép, még virít, kék meg piros harangok csüngnek le róla, és lehet, hogy ott fenn az égben, ha az Úristen megcsókolná, illatot is kapna. Jó lenne az ajtó elé tenni, de nem mozdul, olyasvalamit érez most, ami a halott merev mozdulatlanságához hasonló. Az asszonyok beszélgetnek. Elekné sóhajt, és folyton a befőttjére pillant, amely felbontva áll egy kis asztalkán Éva ágya mellett. — Szegény, ki hitte volna, hogy ilyen korán kell elmennie — mondja Elekné. Farkasné a szemét törli, hangosan zokog, hangját alig lehet érteni: — Jaj... jaj... olyan fiatalon. — Mint egy halott kis madárka — mondja Lina halkan. Pali meg Ucu kint vannak a konyhában, nem mernek bemenni. Ucu értelmetlenül bámul maga elé, éhes, szeretne enni. De kitől kérjen? Pali sír, a zümmögő, kiszűrődő asszonyi hangokat hallja, leszegett fejjel áll a konyhában és sír, az apját várja, talán ő még tud tenni valamit. Zelma jön, szája száraz, arca sápadt, szíve hideg és nyugodt. Tegnap óta túl van mindenen. A kinin, amit a gyógyszerésztől kapott, mégis segített. Igaz, megvolt az ára, tébolyító görcsök szaggatták, kínozták szívét, facsarták testét, most is szédül, és a gyomra émelyeg. Reggel óta egy falat sem volt a szájában. Mintha böjti nap volna, és úgy érzi, hogy nem is kell többé ennie. Egy órája tudja már, hogy Éva halott. Most itt van. Vajon mi értelme, hogy eljött? Részt vehet-e, részt kérhet-e az anya fájdalmából? Tud-e valamit elvenni vagy hozzátenni? Észrevétlenül egy sarokba húzódik és figyel. A gyertyákat nézi, bágyadt lobogásukat; hirtelen mintha gyengeség lepné el, a gyertyák lángjai egybeolvadnak és magasra lobbannak, a szoba valószínűtlen fényben úszik, és benne az asszonyok, mint réveteg árnyak, úgy mozognak. A szegénység árnyai, gondolja erőfeszítéssel, a szegénységből nőttek ki, vele együtt. 134