Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

éppen ébreszteni akarta őket a reggeli imához, mind a kettőt halva találta. Az asszony erre szótlanul letakarta az ágyat, mintha be lenne vetve. A férjének egész nap nem szólt, vidám maradt, mint más szombati napokon, mert nem akart ünneprontó lenni. És este, amikor az első csillag szétszórta sugarait, és férje gyertyafény mellett elválasztotta az ünnepet a közönséges éjszakától, így szólt férjéhez: — Uram, tanácsot szeretnék kérni tőled. Nagyon rég történt, hogy valaki, aki megbízott bennem, nálam hagyta két hallatlanul drága gyémántját. A gyémántok tulajdonosa ma visszakérte a drágaköveket. Mit tegyek? — Természetesen vissza kell adnod — felelte a férje. Ekkor az asszony egyenesen az ágyhoz vezette a férjét, felemelte a takarót, és felfedte halott gyermekeinek arcát. Ez a történet, drága Friedné asszony, benne van a szent könyvekben, és olyan igaz, ahogy itt maga előtt állok, olyan igaz, ahogy a gyermeke halott. A gyermekem, gondolta Friedné, neve sincs többé. Minek is lenne? Ott maradt a helyén ülve, mozdulatlanul, előrenyújtott vékony nyakkal, ahogy a legendát hallgatta. Érezte, hogy belülről reszketni kezd, és ez a reszketés egyre szélesebb gyűrűkben terjedt benne. Egyik kezét arcához akarta emelni, de az félúton reszketve visszahanyatlott. Űristenl — gondolta erőlködve. Az orvos megérkezett, a gyermek szíve fölé hajolt, és megállapította a halált. Körülnézett, ingerülten félretolta Fodornét, és a reszkető Friednéhez lépett. Kezébe vette az asszony kezét. — Ágyba kell fektetni — szólt Fodornéhoz. Fodorné nem válaszolt, két szalmaszálat húzott ki a szalmazsákból, óvatosan a padlóra tette, azután leemelte a halott gyermeket az ágyról, a szalmaszálakra fektette, kiegyenesítette kezét, lábát, és letakarta a piros ágytakaróval. Ida nyitott be. — Gyertyát kell hozni — szólt rá Fodorné. De Idából valami rémületes hang tört ki. Egyetlen 130