Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

veled azóta, hogy ennyire megváltoztál és félsz tőlem? Én ugyanaz vagyok, aki voltam, mindig is szerettelek. Mindig, már az első perctől, ahogy megláttalak. Meg kell értened, hogy nem tudok nélküled élni. Nem tudok, hiába... — reszkető szája lassan sírásra görbül, és könnyek ömlenek végig húsos arcán. Zelmában a düh és a szánalom birkózik, szánalommal kezdi: — De mit tegyek, ha mégis így van. Nem szeretem. — Felülkerekedik benne a düh: — És ha maga tényleg szeretett volna, akkor nem teszi meg velem azt, amit tett. Hiába tagadja, akkor is éreztem, hogy gyűlöl engem, és csak le akar tiporni, megszégyeníteni. Nem, nem akarom többé soha. Inkább senkit, mint ezt még egyszer végigélni. Nem akarom; és vegye tudomásul, ha még egy zsaroló levelet merészel írni, feljelentem magát. Nem félek a botránytól, sokkal súlyosabb dolgok terhelik az életemet. Csak rossz és bajok fakadtak bennem azóta, hogy magát megismertem. Ha elmegy az anyjához, ha megteszi ezt az aljasságot, csak fokozza vele mindazt a fortéimét, ami bennem van. Nekem már mindegy, rosszabb úgysem történhet velem ... Zelma az ágyra roskadt és zokogni kezdett. A férfi ijedten kapkodott. — Hisz minden rendbe jöhet — dadogta —, feleségül veszlek ... Zelma felugrott, szeme kimeredt, és sziszegve vágta a szemébe: — Megtiltom, hogy így beszéljen. Megtiltom, hogy ezzel a gondolattal foglalkozzon. Menjen innen, menjen ... én ... én... inkább hulla leszek, mint a maga felesége. A férfi ijedten hátrált. Tapogatódzva kereste a kilincset, és hátrálva, mint egy engedelmes eb, kiment. Zelma erőtlenül az ágyra borult, és kimerülten sírt. Emma hallgatott, ölbe hullott kezekkel ült a kályha mellett, kissé félrehajtott fejjel, elkábulva a szerelem eddig ismeretlen hangjaitól. Érezte, hogy ez nem rendes szerelem, semmiképp sem hasonlít ahhoz, amit ő érez. Mint fekete és fehér, mint béke és kíméletlen háború. Valahol 122