Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

férfi lehelete elviselhetetlen számára. A férfi fogaival feszítette a száját, nyögött, könyörgött, dadogott, de ő mégsem engedett. Csak fájdalom, nyilalló fájdalom maradt benne most is. Mintha a derekában eltörtek volna valamit. Az úton szótlanul mentek vissza, a férfi bele akart karolni, de ő nem engedte. Nem, még az is rossz volt, hogy a közelében érezte. A hangját sem bírta, előresietett. A városban azonban erőt vett magán, mosolyogva kezet fogott vele. Most itt van, és forró vízben áztatja a lábát. Ki tudja, használ-e? Egy hónappal ezelőtt beszélt egy orvossal, aki röhögött rajta. Két napot kell várnia, hogy megtudja ... nem ... nem szabad, hogy következménye legyen ennek az otromba tévedésnek. Ha mégis...? Nos, akkor sem szabad elvesztenie a fejét, akadnak még orvosok, nem vagyunk a középkorban. — Én nem tenném — kezdte újra Emma, amikor Zelma lecsillapodott. — Nekem meg kell tennem, mert nem szeretem. Emma ijedten hallgatott, nem értette. Hisz beszélni azzal is lehet, akit nem szeretünk, de kezünket, lábunkat odaadni valakinek, akit nem szeretünk? ... Odaadni a szemünket, szánkat, ami nem a miénk, hanem azé, akit szeretünk, és aki egyszer eljön érte? 114