Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Ötödik fejezet XXII Február vége felé járt, a folyó zúgni, dagadni kezdett, sárga, tajtékzó habbal kilépett a medréből, és megindult a mezők felé, onnan a sáncokon át a város felé rohant, mintha dühös szenvedélyében el akarná pusztítani. De Emma számára a folyó és az évszakok nem jelentettek többet, csupán eszközöket a pénzkereséshez. Álmaiba zsúfolta a telet, a nyarat, a tavaszt meg az őszt, a folyót, az erdő zöldjét és az ég kékjét. Utolsó álma pedig már döntő befolyással volt további tetteire. Nem elégedett meg többé a várással, hanem keresni kezdte vőlegényét a templomokban, esküvők napján. Azt álmodta, hogy fehér menyasszonyi ruhában egyedül indult el hazulról, fátyollal és mirtuszkoszorúval a fején. Kendős asszonyok rohantak ki az utcára, ablakok nyíltak hirtelen, és szőke meg barna leányok dugták ki fejüket, hogy nézzék és lássák őt. De mindez nem bántotta, csak ment előre, a fehérre meszelt görögkatolikus templom felé. Az út még igen hosszúnak látszott, és a templom mintha egyre távolodott volna. Vajon miért távolodik a templom, gondolta szomorúan. Egyszerre nevetést hallott, reá mutató ujjakat látott, mind, mind összegyűlt tegnapról és tegnapelőttről. Akkor megértette a templom távolodását, és az út hosszát is megértette. Nem szabad hallania és nem szabad látnia — kívánta erősen; és egyszerre néma lett körülötte minden, a házak eltűntek az ablakokkal, emberekkel együtt, és úgy látszott, mintha a templom közeledne feléje. Végre elérte, de arcán csurgott a veríték, és oly rettenetes fáradtságot érzett, hogy legszívesebben leült volna a templom előtt a kereszt alá pihenni. Utolsó erejével vonszolta magát tovább, és azt sem bánta, hogy a templom ajtaját zárva találta. 115