Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Nem tudom, Emma. Én szeretem őt, de nem tudom, vajon ő szeret-e engem. — Meg kell kérdezni, hiszen itt van. — Hiába volna, Emma; lehet, hogy hazudna. — Akkor én nem járnék vele. Azon az éjjelen Zelma merev tartással lépett be Emmához, szeme is merev volt, mintha üvegből lenne. Rekedt hangon kérte Emmát, hogy melegítsen vizet a lavórban. Emma szótlanul, mély szánakozással teletöltötte a lavórt, és a kályhára tette. — Én nem tenném — mondta halkan. Zelma nem válaszolt. Szótlanul levetette cipőjét, harisnyáját, és meztelen lábbal, télikabátban ült az ágy szélén. Milyen szép most, gondolta Emma. Szőke haja már viszszanyerte eredeti színét, simán a füle mögé fésülte, hogy szabadon hagyja szabályos, komoly arcát és domború, sima homlokát. Nagy barna szemének tekintete merész volt, és arca bátor kifejezését fokozta egyenes vonalú rövid orra és telt, szabálytalan szája. Zelmából egyszerre és hirtelen tört ki az elkeseredett zokogás, mint a csuklás. Már nem bírta tovább magába fojtani. Megalázottnak, megtiportnak érezte magát a történtek óta. Nem tudta megérteni, hogy éppen ő ment bele ilyen átlátszó és komolytalan kalandba ezzel a hivatalnokkal, akit most már szívből gyűlölt. Igen, egy óra óta gyűlölte, és ezt az érzését éppoly kevéssé magyarázhatta meg, mint előző vonzalmát. És különös, a kis Ida jóslata teljesen bevált. Nem, talán nem is az fájt neki, hogy megtette, hanem az, hogy olyan durván és kíméletlenül tiporta le a földre a szalmakazal mögött. Mert durva és embertelen volt az egész jelenet. Soha többé nem felejtheti el állati arcát, reszkető, lihegő, vastag száját. Vajon minden férfi ilyen-e, ha erre sor kerül? Lehetetlen, hisz már abban a pillanatban érezte, hogy nem szereti, hogy tévedés történt, végzetes tévedés. Szerette volna elhárítani magától, de késő volt. Olyan gyenge lett a karja, mint a hangyák lába. Képtelen volt védekezni, belátta, hogy hiábavaló lenne, csak a száját szorította össze, mert ekkor érezte először, hogy a 113