Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

XIX így feküdt, maga se tudta, meddig, és az idő is, mintha a sötétséghez szegődött volna, szövetkezett fájdalmával, és fokozta gyötrődését... Miért ez a kínlódás, hisz a teste ép, nem vérzik. És mégis, valahonnan jönnek ezek az érezhető nyilallások, ezek a szúrások, valahonnan belülről, mintha vére erőlködve és izzadva keresne magának új utakat testében. Medreket vájt a szíve körül, és olyan idegen a keze, Iába, feje, arca, szeme, mintha odaragasztották volna. Vajon meddig tarthat ez még, hiszen elviselhetetlen, meg kell fulladnia így egyedül, és egy pohár vizet se kérhet. Nem kérhet, mert néma, nincs hangja, eltűnt,, és nem emlékszik, hogy valaha lett volna. Nem emlékszik, hogy valaha beszélt volna valakivel, egyetlen arc sem tud kilépni ebből a sűrű sötétségből, a rémület mindent elsodort, elpusztított, mint a rohanó, tajtékzó árvíz, és nyoma sincs többé a nappaloknak sem. Nem. Mintha így született volna ezzel a terhes ólommal a testében, és nincs többé sem alázat, sem áhítat benne, hogy enyhítsen megmegakadozó lélegzetén. Változatlanul sötét és néma minden, a vihar is elhallgatott kint. Mégis, valahol nagyon távol megreccsen valami, és egy elmosódott árnyék közeledik az ágya felé. Milyen hosszúnak látszik az út, és milyen valószínűtlenül fehér az árnyék. Jön ... jön ... szívéből érezhetően testébe szaladt a vére, széles, forró hullámokban. Ö az, kétségtelenül ő, látja már sápadt gyerekarcát, és érzi a testét, erős, szorító karjait, combjai remegve és védekezve összeszorulnak, aztán mégis engednek, ismeretlen, eddig nem érzett öröm fogja el. Látja már Idát, Zelmát, a sápadt, köhögő Friednét, a kedvesen mosolygó Lángnét, a lefátyolozott Linát, amint a kifeszített sátor alá lép asszonyoktól vezetve, és látja a lihegő Virslit hátán feküdve, lihegő, tátogó, sárga fogú szájával... Ezek az arcok keringenek mind ebben a sápadt, egyre táguló idegen gyerek99