Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Hadnagy úr, Hernádi Tivadar hadapród őrmester — kezdte előírásosan, de a hadnagy sziszegve a szavába vágott: — Hagyja abba! Nem vagyunk a laktanyában! Nem vagyok kíváncsi a címeire! Arra vagyok kíváncsi, tudja-e, hogy ennek a hadseregnek a tisztjelöltjei nem szoktak legénységi állománybeliekkel komázni? Tudja, vagy nem tudja? Mi? Tessék? — Hadnagy úr, alázatosan ... — Ne feleseljen! Kihallgatásra megy. Beosztása? — Harmadik század, második szakasz. — Mi keresnivalója van itt? Miért nincs a szakaszánál? — Alázatosan ... — Ne feleseljen! Azonnal bevonul a szakaszához. Megértette? — Hadnagy úr ... — Ne feleseljen! Ha még egyszer feleselni mer, hadbíróság elé állíttatom. Végeztem. Káromkodva, fogcsikorgatva kúszott hátra. Bár mehetett volna akár sétálva is; odaát csend volt, unott, egykedvű csend, s a sírok mögött hasaló lövészek szinte groteszkül hatottak ebben az üres és céltalan tespedésben. Olyan, mint egy rosszul megrendezett, unalmas hadgyakorlat, gondolta lenézően, és már nem is bánta, hogy ott kellett hagynia az egészet. A temető szélén feltápászkodott, leporolta magát, két ujjal odaintett a hátvédet biztosító őrszakasz őrmesterének, aztán csendesen végigporoszkált az úton a falu felé. Mire a faluba ért, a temető felől újra lövések zaja hallatszott, de most valahogy élesebben, szaporábban és vészjóslóbban. Aztán váratlanul tompa becsapódások remegtették meg a földet, a levegő tele lett kavargó lőporfüsttel, és Tivadar füle ezúttal nem tévedett: a dörrenéseken át is hallani lehetett az emberek még elmosódott, de egyre közeledő, rémült kiáltozását. Az országút felől rohamosztagosok rohantak elő, a zászlóaljparancsnokságnak berendezett iskola kapuján egy távbe97