Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Tessék? Kik? — Hát a svábok ... Az úgy volt... — Ja vagy úgy, a németek. A németek szövetségeseink — oktatta a főhadnagy —, fegyvertársaik ... — Belénk trafáltak. Iszonyúan belénk • trafáltak. Akkor esett el a ... — No és odaát? Odaát sok a halott? — ... a fél fejit elvitte neki. Az agyábul annyi sem maradt meg, amennyi... — Sisak ... rohamsisak nem volt a fején? — adta meg magát a főhadnagy, és megtörölte a homlokát. De a választ már nem várta meg, hanem pihenőt rendelt e'1. A front még mindig elég messze lehetett, de útközben már egyre sűrűbben találkoztak rongyos, véres bakákkal. Rendszerint egy gondtalanra vált képű tisztes vezette őket, de volt úgy, hogy altiszt bandukolt a tíz-tizenkét emberből álló menet élén, sőt egy alkalommal egy »felkötött karú, hetyke hadnagy vezényelte a beesett arcú, lázas kis csapatot. Az emberek megilletődve nyitottak utat előttük, egyelőre eszükbe sem jutott, hogy másnap talán már ők is így botorkálnak hátra, bicegve, hevenyészett kötéssel a lábukon vagy a fejükön; igyekeztek minél több megértést és együttérzést sűríteni a tekintetükbe, sőt akadt köztük olyan is, aki odakínálta a kulacsát egyik-másik tépett, fekete arcú bakának. A kísérő tisztesek és altisztek türelmetlenül várták be az együgyű kis jelenet végét, aztán gépiesen rászóltak a sebesültekre: — Gyerünk már! . .. Nyomás ... Az emberek ezen megütköztek egy kicsit, de később olyan csapattal is találkoztak, amelyet egy továbbszolgáló zupás őrmester vezetett, aki nem hagyott időt érzelmes jelenetekre; már messziről rájuk kiáltott, jó úton mennek-e a hadikórház felé, aztán a saját embereit kezdte nógatni, miközben bömbölve szidta az anyjuk ledér úristenét. Ebből mindnyájan megérthették, hogy a sebesülés nem jogosítja fel az embert különösebb .kiváltságokra, és a baka átlőtt karral lis csak baka marad. Ettől kezdve ők is kevesebb lelke80