Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

sedéssel nyitottak utat a sebesültek előtt, sőt estére már akadt köztük olyan is, aki leplezetlen rosszallással tért le az útról a „rongyos kódisok" miatt. A rongyos kódisok viszont ügyet sem vetettek rájuk, mert egyrészt örültek, hogy egyelőre ennyivel megúszták a diszinóságoit, másrészt tudták, hogy ez is hozzátartozik a háborúhoz. (Máskor viszont spanyol 1 o v»a;s o ka t lerakó utász,oik miatt kellett letérniük az útról, és a tüskésdrót meg az éles peremű betonpillérek látványa valahogy jobban aggasztotta őket, mint a sebesültek komor csoportjai. Másnap hajnalban, mikor elhagyták az üres, rozoga mai mot, ahol megháltak, a vezető egy vacak kis domb mellett megállt, és bizonytalanul előremutatott: — Csak arra tessenek menni — mondta hirtelen támadt jóindulattal —, innen már nem lehet eltéveszteni. — Ezzel sarkon fordult és elügetett. Valóban, onnan már nem lehetett eltéveszteni, a vezető nagyon találóan jegyezte meg, miután onnan már szabad szemmel is egészen jól lehetett látni a rosszul álcázott ágyúk vissza-visszalökődő csövéről fellebbenő füstgomolyagokat, és a dörrenéseket is remekül lehetett hallani. — Disznóság — fordult a főhadnagy izgatottan a zászlós felé —, mért mem küldtek minket ide éjszaka, sötétben? Hiszen itt egyetlen repülőgép kényelmesen elbánhatna velünk! A zászlós azonban bizonytalanul felvonta a vállát, majd nagyszerű buzgalommal biztosított menetet rendelt el. A főhadnagy elismerően pillantott rá, és váratlanul megmagyarázhatatlan, lelkes jókedv fogta el. Ettől nótát akart elrendelni, de az őrmester, aki már többször járt hadműveleti területen (ha őt hallgatta az ember, azt gondolhatta volna, hogy ott is született, egy vajúdó ágyúcső torkában), a foga közt az morogta, hogy ez marhaság. A főhadnagy úgy tett, mintha nem hallaná, de nem rendelte el a nótát, s így csendesen indultak tovább. A nagy zűrzavarban mindjárt észrevette, hogy mindenki^ nek láb alatt vannak, és a várt, örömteli fogadtatás helyett 81