Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— Nem szeretem, ha másokkal foglalkozol, mikor veled vagyok ... — Kíváncsi vagyok, mi leihet a neve — mondtam mentegetőzve. — A foxinak. — Drágám, akármennyit pisszegsz neki, akkor sem jön ide, hogy megmondja. Különben se törd a fejed, ahogy én nézem, biztosan Kázmér . . . — Vagy Tivadar ... — Ahhoz túlságosan értelmesnek látszik — vélte Judit, és futó csókot lehelt az arcomra. Igaza is volt. A kisfiú a másik padon megunta az üldögélést, lecsúszott a padról, szép, piros labdát gurított elő, <pöcögtetni kezdte. A foxi felült, a fülét hegyezte. Aztán egyszer csak felugatott, oldalogva, alattomosan a másik padhoz osont, villámgyorsan elkapta a kicsi elől a labdát, és diadalmasan körülügetett vele a játszótéren. Csuda hajkurászás kezdődött: a kisfiú meglepetésében hangtalanul üldözte a foxit, az Vmeg minden tíz lépésre bevárta, gyöngéden a földre tette a labdát, és mikor a kisfiú utánanyúlt, újra felkapta, és eliramodott vele. Judit egészen befészkelte imagát a karomba, onnan élvezte a játékot. Végül azonban kiéleződtek az ellentétek: a gyerek bömbölni kezdett, a foxi megzavaradott, segítségkérőén menekült vissza a gazdája lába elé. A gyerek bömbölt, a nagymama felugrott a padról, a kerek képű úr letette az újságot. Gyors pillantással felmérte a helyzetet, aztán rászólt a foxira: — Teszed le rögtön?! A hang nem volt túlságosan szigorú, látszott, hogy ezek ketten jól megértik egymást. A foxi nem is engedelmeskedett azonnal: félrebillent fejjel, esdeklő szemmel a gazdájára nézett, és szájában a gyönyörű, piros labdával, csak a szemével és megrezzenő füle hegyével kérdezte: — Muszáj? — Muszáj hát! Tedd le nyomban! Kitől tanultad?! No nézd csak! Ez már komoly dolog volt; rosszalló, korholó jegyzékváltás, megfellebbezhetetlen ultimátum. A közeli lugas jól nevelt virágai elszörnyülködve lecsukták kelyhüket, a fűszá609