Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

ket. Négyen voltunk: én, a társam, a társam sógora meg egy zsidó. A zsidót mi vettük ;be a buliba, ő adta a bélyegzőket. — Hogy hívták azt a katonát? — Majd otthon megmondom. Megkérdezem a társamtól. — Hogy hívták azt az embert? — Már nem emlékszem. — Lehetetlen. Mondja meg a nevét. A nevét mondja meg — sürgette. — A nevét! Az arca már szinte érintette a másikét, az ember hátrálni kezdett a merev, mozdulatlan arc elől, megkerülte a mérleget, megbotlott. Széles utánanyúlt, megragadta a karját, talpra állította. Az ember tovább hátrált, nekiütközött a poggyászmegőrző korlátjának, irányt változtatott, egyre hátrált, végre a sötétkék csempével kirakott fal megállította. Lihegve, eltorzult arccal állt meg, a hátát kétségbeesetten a falnak vetette. — Mit akar tőlem? — A nevét. Mi volt a neve annak a katonának? — Nem emlékszem. Mondtam már, hogy nem emlékszem. Mit akar ... . — A nevét! Látszott a szemén, hogy hazudni készül, de már nem menekülhetett, nem bírt másik nevet kitalálni, nem tudta, mi van azzal a névvel, nem tudta, miről kell itt most számot adnia, nem tudta, mennyit tud a másik az egészről, csak azt érezte, hogy veszély fenyegeti, és nem mert hazudni. — Kóré Lászlónak hívták. Ekkor csattant el az arcán az első pofon. Széles később már nem emlékezett rá, hányszor csapott bele az előtte fehérlő, kövér arcba, az ember már a földön kuporgott, mikor őt lefogták, nyüszített és hörgött ott a földön, mint a megszúrt sértés, de akkor váratlanul felharsant a hangszóró, aztán már nem tudta, mi történt tovább a földön hánykolódó emberrel, ködös, homályos fátylon keresztül hallotta a tulajdon hangját, átkozódott és káromkodott, aztán érezte, hogy kituszkolják a kijáraton, aztán egyszer csak a gépben ült, és csak akkor ocsúdott fel. 572