Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

bát. „Mondd el nekik is — mondta. — Az egészet. Ügy, ahogy nekünk. Mindent." Hát elmondta. Végighallgatták, sötéten, úgy, ahogy jöttek. Időnként Anderre pillantottak, látszott, hogy Ander már szólt nekik egyet-mást, mielőtt bejöttek. A végén kicsit habozott, megmutassa-e a gyufaskatulyát is. Megmutatta. Ez hatott a legjobban. Ander is a zsebébe nyúlt, ő is megmutatta az övét. Kézről kézre adták, káromkodtak. A kemence előtti acéllemezeken megint lábdobogás hangzott fel. Csóka jött vissza. Megállt előttük szétvetett lábakkal, sorra vizsgálgatta őket. Pete- a hosszú fűtő rá is vakkantott: „Mit bámulsz? Lampa nem akarsz? — És hogy erre sem válaszolt, felugrott, leakasztotta a drótkosaras, gyönge fényű villanylámpát a szegről, odatartotta a feje fölé: — No. Most látsz jobbat. Sereg marhat. Azt látsz." De Csóka ügyet sem vetett ,rá. Valahova nagyon messzire nézett, túl a falon, túl a kerítésen, túl a műúton. Odanézett valahova a kis házba, az apró szobába, ahol a meleg karú, jó szagú kicsi asszony nézegette reggelenként a gömbölyödő kis hasát.. . Felsóhajtott, a sóhajtása úgy szállt a meleg félhomályban, akár az őszi madár. Pedig milyen jól kitervezte. A pólyába akarta beledugni. A kicsinek, ha majd megszületik. Úgy, ahogy szokásban volt, keresztelő ajándéknak. De a kicsi asszonynak olyat villant a szeme, mikor megtudta, hogy került hozzá, mint mikor a kemencében felcsap a láng. Vidd innen, mondta, vidd, de máris ... Hát most elhozta. „Itt van — nyújtotta kesernyésen a többiek orra alá. — Még ma a pofájába hajintom, ha úgy akarjátok. Emiatt senkinek se fájjon a feje ..." Hát így kezdődött. De aztán Peter leintette őket: „Semmit se nem kell pofajaba vágni. Legfeljebb bakancsunkat. Nem kell, emberek is mind lassak, micsoda nagy marihasag vagyunk. Jo. Ez a dolog elintézünk irodában. Gyűlésen csak annyit — elakadt, zavartan nézett körül, szlovákul folytatta: —, annyit, hogy az emberek megértsenek. Hogy tisztán lássanak." 562