Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

szen visszahuppan az innenső partra, most ő követi a fiút, mögötte kocog át a hídon. Ezen is nevetni kell. — Minek jöttél vissza, te huta? — Farkcsóválás. — Szemes! — A fa­rok megáll a levegőben: Tessék? ... — Felmegyünk a gya­korlótérre. — Nagyon jó. Már indul is. A farok kéjesen kí­gyózik a tarka kis fenék mögött, szép az élet. Jópofa ez a kutya. Az ő 'kutyája, a nevét is tőle kapta. Igaz, hogy eredetileg Lordnak akarta keresztelni, de tar­tott tőle, hogy túlságosan korcs lesz. Az is lett. De Sze­mesnek megjárja. Gyerünk. A régi vámbódé mellett megáll. Parasztszekér közeledik az országúton, bevárja. Dob-dob-dob,, do:b-dob-dob. A két ügyefogyott kis ló egyenletes ütemben trappol az úton, a szekér zörög. — Hó! ... Hány óra lehet, fiatalúr? — Fél tizenkettő lehet, de nem vagyok fiatalúr. — Hehe. Most mindnyájan urak vagyunk. — Most senki sem úr már. A parasztnak így is jó. De azért a biztonság kedvéért még vakar egyet a 'fején. — Hűhó! Már nálunk is szövet­kezet lesz... — Mi lesz? — Termelőszövetkezet. Be kell adni a marhát. A lovat is. — No és? Legalább nem kell etetni. Csutakoini sem. — Együtt fogjuk csutakoini. — Együtt. Kevesebb jut egyre. És a földekkel mi lesz? Széles kör a levegőbe. Elölről hátra, hátulról előre. — Az is közös lesz. Mind, az egész. — Akkor legalább egyformán jut majd belőle mindenki­nek. — Azt mondják. De a fiam nem akarja. Mi az? Mindenütt a fiatalokkal van baj? Ezt sem hallot­ta eddig. Eddig mindig az öregek makacskodtak. Most egy­szerre a fiatalokba állt bele a rossz. ( Aki a következő ége­tésnél meg meri piszkálni a szellőztetőket, annak leüti a derekát.) — Miért nem akarja? — Azt mondja, nekem már volt földem, neki még soha­sem volt. Az övét ne adjam be a közösbe. 546

Next

/
Thumbnails
Contents