Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— Nem jön, Jani bácsi? Elfordult, megint a téglát .kezdte bámulni. — Mit néz azon a téglán, Jani bácsi? — Azt, amit rajtad. Nem tetszik a külleme. — Mije? — Eredj az anyádba. Mondtam már. — Pedig szép tégla. Sült tégla. A jövő héten csinálunk aszallt téglát is. — Szélesen röhögött, remegett bele a válla. Az öre,g megdermedt. Hát így? Ilyen hetykén? Ilyen komiszul? Még csak nem is tagadja. Mi az istenhez kell itt kezdeni? — Hát nem jön, Jani bácsi? ... Pedig szereti maga az italt, tudom. Mondták a többiek. Azelőtt gyakran leült közéjük. Már nem szereti a melósokat? Vagy a bort nem szereti már? Nem ibírta megállni, hogy ne szóljon. A végén úgyis pofon veri. Ámbár ki tudja? 'Nézzük csak! — Én szeretem a bort, édes fiam. iDe te nem az italt szereted. Te a részegséget szereted. Benyakalsz vagy hat féldecit, aztán rábődülsz a mennyezetre, kettőt csuklasz, hármat öklendezel, a pofád fehér lesz, mint a gatyaszár, és a végén még azt hiszed, hatalmas hőstett az, amit csinálsz. Hát ezért nem tetszik a küllemed, édes fiam. Mit csináltatok ezzel a téglával? A legény hunyorgó szemmel nevette, kedveskedve megveregette a vállát: — Jöjjön velem, akkor elmondom. Jó. Nem kell a dolgokat kiélezni. Taknyos. Pofon verni még azután is ráér. — Lódulj. A kapu közelében a legény élesen elkanyarodott, megindult a kerítés mentén, a fejét behúzta a válla közé. — Hová mégy? Csodálkozva állt meg, tágra nyitott szemmel nézett viszsza rá: — Hát ki... Nem tudja? Csak nem megyek ki a kapun, hogy a vén bűn kilyukassza a lapomat... — Az állával az új rácskerítést szelő, ócska deszkakerítés felé bökött, nekilódult, aztán újra megtorpant. — Hanem, Jani bácsi... ha 540