Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

A deres fejű főraktáros elgondolkozva állt meg a rakodó végében, fölnézett a tompa, szürke égboltra, aztán az undorító, alaktalan halomra hányt, kormos, repedezett téglára bámult, majd újra a nyomasztó, őszi égboltot vette szemügyre. — A jóistenit, az úristenit, az anyja keserves atyaistenit! — dünnyögte mélabúsan. Fiatal vállas suhanc ballagott át az udvaron, zsebre dugott kézzel, fütyörészve. — Mit néz, Jani bácsi? — kurjantott oda az öregnek, mikor a közelébe ért. Az öreg nem válaszolt. Félrenézett, elfordult, lehajolt, felkapott egy feketére aszalt téglát a balom széléről, megforgatta, megkopogtatta, aztán bevágta a többi közé. — Sült tégla — kuncogott a suhanc, és megállt mellette. Az öreg nem fordult meg, a válla fölött mordult rá: — Eredj az anyádba! — Jani bácsi... Nem válaszolt. Ez is a kemencénél dolgozik, ezek égették túl a téglát. Taknyos — Jani bácsi... Azért sem válaszol. Piszkos trógerek. Elégették a téglát, most meg lógnak. Ha benézne a kemencébe, biztos, hogy kártya mellett találna legalább négyet-ötöt a melegben. A kocsikázók meg a lerakó lányokat fogdossák a szárító alatt. Mégis megfordult, végignézte az izmos, szeplős képű legényt. Az éppen cigarettát sodort, nevetős szájjal nézett vissza rá. Akkora tenyerei vannak, akár egy sütőlapát, villant át az öreg fején. De ha sokat szemtelenkedik, mégis pofon vágom. Pofon én. — Jani bácsi... Nem jön egy féldecire? Hát ez sem volt azelőtt. Ö csak kopott könyökű írnok volt itt huszonöt éven át, de az nem fordult elő, hogy munkaidő alatt valamelyik melós meg merte volna kérdezni tőle, nem megy-e egy féldecire. Pedig munka után gyakran elpoharazgatott velük, odaült közéjük, itták a savanyú bort az Útszéli Vigasztalóban, politizálgattak. De ez azért nem fordult elő. Nem. 539