Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— Es mi már többé sohasem megyünk haza? Haza, Magyarországra? Mogyoróországba, nem megyünk? — Dehogynem, (kisfiam. Egyszer majd hazamegyünk. Biztosan. Nemsokára. Azt 'hitte, sóhajtani fog, a szavak lejtése valahogy ezt jelezte, de csalódott. Az asszony hangja váratlanul felcsattant, éles lett, szinte vad: — Majd ha a mieink újra hatalomra kerülnek! Akkor hazamegyünk. Majd ha otthon elsöprik a csőcseléket. A mostani szemetet, a kommunistákat, a koldusokat, a paraszt csürhét, a zsidókat, az összes rablót és tolvajt, majd akkor! Akkor majd hazamegyünk, kisfiam! Azt hitte, rosszul hallott, kővé merevedve állt a nyitott ajtó előtt, a halántékát jeges ujjak érintették meg, mozdulni akart, kopogtatni, felhívni magára a figyelmet, de odabent a bársonyos hang lázas hittel, rekedtre vált sóvárgással, makacsul, szilajul megismételte: — Majd ha nagyapa megint lovaglóostorral fog végigjárni a birtokán, és otthon megint csak a nyitott ablakon át fog tárgyalni a mocskos, zsidó bérlőivel meg a parasztokkal, majd akkor hazamegyünk! Ruhasuhogás hallatszott, az asszony hihetőleg felállt az ágy mellől. Még megütötte a fülét a gyerek eltűnődő hangja: — Mami! És akkor majd Laci bácsi is hazajön? ... Többet már nem hallott, halkan ellépett az ajtóból, bement a szobájába, behúzta maga mögött az ajtót, halkan kulcsra zárta. Zsebkendőt vett elő. megtörülte a homlokát. Magához vette a pénztárcáját, óvatosan, lábujjhegyen kilépett a szobából. Lement a lépcsőn, a portásnál átvette a levelét. Nem bontotta fel, zsehre tette. Nyugodtan, egészen közömbösen kérte a számláját, nem törődött a szállodatitkár megrökönyödött, csodálkozó pillantásával, kifizette a szobáját. Aztán nyugodtan, egészen közömbösen elkérte a menetrendet, sokáig tanulmányozta. Még egy-két halk utasítást adott, aztán sarkon fordult, felment a szobájába, és mint aki végre továbbindulhat egy megunt, idegen városból, lassan, fütyörészve, rendszerető tervszerűséggel csomagolni kezdett. 518