Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

déstől, azt is elárulom, ihogy a magyar 'hadseregben szolgáltam, ahol tiszt voltam. — Csak lassan, kérem, kérem, csak lassan. Milyen alakulatoknál tetszett szolgálni? — Az alakulat szó hirtelenében nem jutott az eszébe szlovákul, Tivadar előzékenyen kisegítette, aztán a nagyobb egyszerűség kedvéért rögtön a munkatáboron kezdte. — Munkatábor? Munkatábor? — hátrált még egy lépést a kis ember. — Ez komoly dolog, ez nagyon komoly dolog! És mit csinált, ööö, izé úr, a munkatáborban? — Semmi különöset. Egyszer megmentettem egy hóbortos kis kabócát a kivégzéstől. — Figyelni kezdett, kíváncsi volt, meddig terjed a kis ember szemtelensége. Ezért gyorsan hozzátette: — De ez talán csak tréfa volit. Laboda úr azonban nem ifigyeit az utolsó szavakra, tiltóan emelte fel a kezét: — Van erről valami papír, ööö, ízé úr? Bumaska? Már úgy értem, valami komoly papír? Be volt szerezve, ööö, izé úr, valamilyen komoly ellenállási mozgalomba? Ha nem volt beszervezve — sokatmondó kézmozdulattal jelezte, bogy ebben az esetben kár minden szóért. Tivadar most már határozottan mulatott, de egyszersmind kezdett elege lenni az egészből. Elhatározta, hogy véget vet a játéknak, s eszébe jutott a katonai parancsnokság főnöke, akit jól ismert, és akinek a segítségével Laboda urat pompásan meg lehet majd tréfálni. — Igaza van! — kiáltott fel bűnbánóan, és az ajtó felé sietett. — Hova megy? — esett ki Laboda úr csodálkozva magasztos szerepéből. — Megyek, beszerveztetem magam. Várjon meg itt, fél év múlva visszajövök. De lehet, bogy előbb — kiáltott vissza az ajtóból, ahol azonban akadályba ütközött. Erélyes szemű, kék munkaköpenybe öltözött, csinos fiatalasszony igyekezett befelé az ajtón. — Ne menjen be — tanácsolta Tivadar jóindulatúan. — Az anyakönyvvezető megbolondult. Közveszélyes. Éppen indulok az ápolókért. 510