Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

„Kivégezni, zászlós úr" — zokogta Laboda úr szívet tépően, és a keze fejével maszatolta a könnyeit. A rongyos, borsózöld nadrág azon nyomban megindult a 'bokája felé, de a halálraítélt már azt sem bánta, nem is kapott utána. „Kinek a parancsára?" — tudakolta Tivadar komolyan. „A laktanyás szakaszvezető úr parancsára — jelentette az egyik huszár sietve, és látszott, hogy szeretné, 'ha nem vállalta volna a kivégző osztag szerepét. — De csak az izé, a . .." „Lovas nemzet vagyunk" — vágta el Tivadar komolyan, és megpróbált szigorú farkasszemet nézni a huszárral, de nem ment. így hát csak egy kurta fejmozdulattal intett, s mikor a két huszár sietve elpárolgott, gyöngéden megrázta Laboda úr vállát: „De hát mit követett el?" „Kihiszöhöktehem a váhárohosbaha" — tördelte a szerencsétlen szipogva, s Tivadar most már komolyan megsajnálta. A legszívesebben a vállára csapott volna: Sose bánja, Laboda úr! Éfén ifis tufudofok ífígy befeszéfélnifi — de sejtette, hogy ebből előre nem látható bonyodalmak származnának, s -ezért csak ennyit mondott: „Baj, baj! De majd beszélek a szakaszvezető úrral. Ha nem írta meg még a jelentést, akkor nem kerül 'hadbíróság elé a dolog. Most pedig szedje össze magát, búzza fel a nadrágját, és ne szipogjon, .mint egy bárcás. Megpróbálom becsempészni a körzetbe." A becsempészés váratlanul simán sikerült, annál is inkább, mert a két huszár addigra már sietve tájékoztatta a tábort az újabb fejleményekről, s mikor egy óra múlva Laboda úr, visszaszerzett bakancsfűzője és derékszíja birtokában, megpróbálta némi svédtornával felmelegíteni a barakk előtti havon a hidegtől és rémülettől meggémberedett tagjait — a karjait csapkodta, mint egy ódivatú fiákeres, akinek soká kellett várnia a fagyban a paszazsérra —, Tivadar, aki a szobája ablakából figyelte, a maga részéről ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Laboda úr azonban hihetőleg azóta is abban a megingathatatlan meggyőződésben élt, hogy Tivadar akkor az életét mentette meg, s az eset 507