Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— Terka ... — hebegte izgatottan, és lázas kapkodással papírt és ceruzát rántott elő. — A címe?! ... A címét mondd meg gyorsan! Még ma írok neki! — No lám, hát mégsem vagy még egészen hülye — állapította meg elégedetten, és diktálni kezdte a címet. Különös élmény lenne végigjárni mindazokat, akik megmaradtak, gondolta közben eltűnődve. Szelényit és Farkas Dénest, a román főhadnagyot és a nemzetiségi század szlovákjait. Az élőket. Mert a holtak itt élnek közöttünk. Felsóhajtott, zsebre tette a kis noteszt, amelyből a címet diktálta. Közben azonban valami megzavarta, egy homályos képtöredék, egy futó villanás, valami, ami itt volt a szobában, Ráber Géza mosolygósra, élőén izgatottra vált arcvonásai ellenére is itt volt és nyugtalanította. És akkor véletlenül harmadszor is a velencei tükörre esett a pillantása, és meglátta benne Ráber Géza kopaszodó feje búbját. önkéntelen mozdulattal végigsimított a saját haján, óvatosan megtapogatta a koponyája hátsó felét, majd végig az egész fejét, de bár az ujjai alatt engedelmes, megszokott érintéssel válaszolt a haj ruganyos, puha rétege, az eredmény nem nyugtatta meg, s miközben szórakozottan felelgetett barátja mohó kérdéseire, érezte, hogy valahol mélyen, az agya legmélyén, valaki egy közömbös, mégis nyugtalanító mondatot szövegezget, amely ott vibrál a gondolatai mögött, mint a műtők, rádióstúdiók vagy más, hasonlóan ünnepélyes helyiségek ajtaja fölött önműködően kigyulladó, piros jelzőlámpa, s csak percek múlva ismerte fel a mondai értelmét: a kortárs kopaszodik ... Ideje volt hazajönnie. Aztán, miközben egyre élénkülő jókedvvel csapkodták egymás térdét, a bujkáló, gonosz kis mondat további mondatokat gyűjtött maga köré, s ő titokban kezdte hűtlen árulónak, képmutatónak, csendes csalónak bélyegezni önmagát, mert a bujkáló mondatok erősebbek voltak, mint a kimondottak, mint azok, amelyek hangos szóval röpködtek kettejük között, mégis megfakultan, színtelen értelemmel siklottak tova a velencei tükör ostoba, üres lapjáig és vissza, hiába vágtak egymás szavába, és hiába nyerítettek föl 502