Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

nem válaszolt, s én tudtam, hogy arra az utolsó éjszakára gondol, amelyet Juszufék lakásán töltött Tivadarral, az ájult légiriadó alatt, az ablakon át becsorgó íholdfényben. Aztán lassan megcsóválta a fejét. — Nem lehet, kedves. Nekem nincs jogom megesküdni Hernádi Tivadarral... Akkor, mikor szerettük egymást, mindketten valaki másnak az életét éltük ... De holnaptól kezdve már mindketten a saját életünket éljük. A házasság komoly dolog. És én nem akarom, nem akarom, hogy mire a gyerekeink felnőnek, félvérek legyenek. — Az utolsó szavakat már elcsukló hangon mondta, aztán végigzuhant az ágyon, a testét vad sírás rázta. Döbbenten hajoltam föléje: — Ezért? Judit, ezért? Csak a válla vonaglásával válaszolt, de bennem akkor már áldott és melegítő nyugalom áradt szét, nem törődtem a zokogásával, megragadtam a vállát, magamhoz emeltem. — Mire a maga gyermekei felnőnek, Judit — suttogtam a könnyben ázó szemébe —, addigra már sehol a világon nem lesznek félvérek. Nem, ne szóljon most, maga most azonnal lefekszik, később majd küldök forró teát és ennivalót. De beszélnie már nem szabad és gondolkoznia sem. Erre az egyetlen mondatra szabad csak gondolnia: mire a gyermekei felnőnek, addigra sehol a világon nem lesznek többé félvérek. Ezzel a mondattal kell elaludnia, és holnap aludjék sokáig. Egészen addig, amíg Hernádi Tivadar magáért nem jön. Nekem most mennem kell: fel kell dolgoznom Hernádi Tivadar utolsó feljegyzéseit. — Láttam, hogy mondani akar valamit, de nem hagytam. Gyorsan megcsókoltam, és kisiettem a szobából. 498