Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— Gyalázatos — mondta az asszony (hangsúlytalanul, szomorúan. Fáradtan emelte föl a fejét. — Adja ide — kérte csendesen. — Ne nyúljon ihozzám — emelte fel a hangját, mikor a férfi ismét meg akarta ragadni a kezét. — Adja ide! Most, azonnal. Még ma este vissza akarom vinni az irodába. — Az asztalhoz lépett, ott várta meg, míg a férfi kiszedte az iratokat a szekrényből. Széles papírszalaggal átkötött két iratcsomó volt, az egyik vékony, a másik vaskosabb. Érintetleneknek látszottak, emlékezett rájuk, maga ragasztotta át mind a kettőt, mielőtt betette a pá célszekrénybe. — Mit csinált velük? — Hozzájuk sem nyúltam. — Mit akart velük csinálni? — Nem mindegy? — legyintett összetörten. — Vigye, és jelentsen föl. Ha akarja, magával megyek. Akár a rendőrségre is. — Hős ... Mit akart velük csinálni? — S hogy a férfi nem válaszolt, izgatottan kérdezte: — Mondja, nem volt magának jó dolga nálunk? Szép fizetése volt, megbecsülték ... — Megbecsültek? — hördült fel lázadozva. — Minden pillantásukban gyanúsítás volt! Megbízhatatlan! Evakuált! Hát most — elharapta a szót, az órájára pillantott. — Menjen most innen. Minden pillanatban itt lehet az, aki... akivel ... — Akinek el akarta adni — bólintott rá az asszony keserű megértéssel. — Értem. Sok pénzt kapott volna értük? — Nem a pénzért tettem! A feleségem .. . kint van Ausztriában — nyögte kínlódva —, le kellett volna másolnom a rajzokat, és akkor az, akit várok, elintézte volna... — Hogy utánamehessen — értette meg az asszony, s a fájdalmán keresztül is pici megkönnyebbülést érzett: legalább mégsem annyira aljas ... De a férfi hevesen megrázta a fejét: — Nem! Elintézte volna, hogy elválhassak tőle. Aztán én is kiszöktem volna ... magával... — Velem? — kapta föl a fejét. — Persze — mormogta 488