Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

3 Nem rogyott össze, nem ihördült föl sebzetten, nem kezdett el kínlódva zokogni. Amit már hónapok óta egyre nehezedő szívvel sejtett, ezen a napon lett kérlelhetetlen és megmásíthatatlan bizonyossággá. Szívet tépő, kegyetlen, visszavonhatatlan valósággá, amelyen Itöbbé isenki sem segíthetett. A két öklére támasztotta a fejét, a gondolatai már régen valahol messze, nagyon messze jártak, már percek óta nem figyelt az előtte ülő összetört, ősz asszonyra, szerette volna elhallgattatni, megkérni, hogy ne folytassa, ne beszéljen tovább, menjen el. Menjen ... most menjen el innen ... De az asszony csak beszélt: — ... ő tartotta bennünk a lelket. Hónapokig magunk sem tudtuk, ki lopja be a szalmazsákok alá a rongyfoszlányokat, eleinte nem is értettük, mit jelentenek a kis piros pontokból összeállított betűk. Mindig csak egyetlen szó állt a rongydarabon. Szokolovo ... Cerkev . .. Aztán Kijev ... És így sorra, hetek és rongydarabok, hetek és városnevek ... Négyszer vizsgáltak végig bennünket, négyszer vetkeztettek a felsebzett talpunktól a kopaszra nyírt fejünk búbjáig anyaszült meztelenre, hogy megtalálják a tűt, amellyel a pontokat szurkálták a rongydarabokba. Semmit sem találtak. Minden harmadikat félholtra vertek közülünk. Az üzenetek tovább folytatódtak. Naponta megvizsgálták a csíkos fegyencrongyainkat, nem hiányzik-e róluk valahol egy áruló foszlány. De a vérrel írt szavak nem maradtak el "Kiirtották a barakkok kerítése mellől az összes bokrot, hogy 477