Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

ja i közül, egy másodpercre mintha arrafelé fordította volna az arcát, aihol ő állt a csűr árnyékában, letaglózva és immár tehetetlenül. Mire felocsúdott, Vera már megindult a főhadnagy oldalán, vissza, a barakk bejárata felé. Ö pedig sarkon fordult, rohanni kezdett. Botladozva rohant a fagyos, göröngyös kerten át, valahonnan egy kutya acsarkodott a nyomában, később egy rekedt hang kiáltott rá németül. Továbbrohant. A hang még egyszer utánakiáltott, aztán puska dörrent, hallotta a golyó fütyülését, ösztönösen meggörnyedt felsőtesttel rohant tovább. Mikor elfogyott a lélegzete, vadul ziháló tüdővel állt meg. összeszedte magát, a tenyerébe vájt körömmel kényszerítette nyugalomra a lélegzetét és a gondolatait. Nyugodt, egyenletes léptekkel megkerülte a falut. Most az országút felől közelítette meg a barakkot, senki seim állta útját. Megzörgette az ablakot helyettesítő fatáblát. Borzas, ijedt asszonyfej hajolt ki rajta, nem ismerte meg. Megnevezte magát. „Már mindenki alszik" — mondta az asszony tanácstalanul, de azért behúzta a fejét. Néhány másodperc múlva Vera hajolt ki az ablakon. „Vera — mondta neki nyugodtan, halkan —, én ebben a negyedórában megindulok hazafelé. Velem jössz?" „Kisfiam — lihegte az asszony rémülten —, ne csinálj őrültségeket! Holnap ..." Nem hagyta befejezni, a szavába vágott: „Vera! Erre most nincs idő. Láttalak a főhadnaggyal. Határozz: velem jössz, vagy maradsz?" Az asszony rémült, halk kis sikoltása a szívébe tépett. De úgy érezte, nem tehet másképp, megismételte: „Csak a legszükségesebb holmidat vedd magadhoz, tizenöt perc múlva az országút szélén várlak." Az asszony még mondott valamit, de azt már nem hallotta. Belopózott a saját barakkjába, mindössze egy pokrócot .meg egy darab kenyeret vett magához. Aztán óvatosan kilopakodott az áporodott dohányfüstből, az ápolatlan, horkoló vagy üres szemmel a sötétségbe bámuló testek közül. Egy útszéli kőkereszt mellett állt meg, onnan figyelte az asszonyok barakkjának az ajtaját. 466