Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

napon kellett viszontlátnia Hajnalt, különös, mert ha őszinte akart lenni, be kellett vallania önmagának, hogy útközben, amíg a nyilvántartó hivatal felé lépkedett, még maga sem döntötte el végérvényesen, mit írjon ebbe a rovatba. Az a hír járta, hogy a magyarokat .munkatáborokba küldik. Ezt nem hitte, nem is törődött vele különösebben. De azt is rebesgették, hogy a magyarokat kitelepítik. És Tivadar nem szerette volna itt hagyni ezt a várost. Fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, hogy tavasszal nem köszöntheti többé csöndes füttyszóval a Malomárok árnyas vize fölé hajló szomorúfüzeket, hogy langyos nyári esteken nem állhat meg többé a Várhegy alatt meghúzódó, álmos dombetőn, és nem nézhet végig a város pihenő utcáinak hunyorgó fényein, amelyek közül az egyik — ezt szilárdan hitte — azért hunyorog, hogy ő mindig és mindenhonnan hazataláljon. Ezért nem tudta eldönteni, mit írjon a kis, fekete vona^ lakkal szegélyezett föhér téglalapba. De most már tudta. Mióta Hajnallal találkozott, és tudomást szerzett Hajnal egyéni útjairól és a főhadnagy terveiről, pontosan tudta, mit kell odaírnia. Gondosan megvizsgálta töltőtolla hegyét, aztán a papír fölé hajolt, és egyenletes, olvasható betűkkel — szája sarkában bujkáló nyelve hegyével szinte követve a toll útját, ahogyan gyermekkorában szokta, ha különleges súlyt helyezett írása külsejére — kitöltötte a rovatot. 461