Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

2 Kedvetlenül dobta le a kabátját, az órájára pillantott. Kesernyés ajakrándítással állapította meg, bogy nyolc óra múlt, és a lakás hideg. Gépies mozdulattal a kályha elé hajolt, hogy meggyújtsa az elkészített gyújtóst, közben a kisasztalon álló naptárra esett a tekintete. De voltaképpen ez is, mint minden eddigi mozdulata, amióta a lakásba lépett, szervesen hozzátartozott a magányosan élő férfi mesterkélt pózaihoz, ahhoz az öntudatlan vagy sokszor talán nagyon is tudatos szerepjátszáshoz, amely nélkül már régen megadta volna magát, belezuhant volna az egyedüllét könyörtelenül őrlő malmába. Igen, merőben fölösleges volt összehúzott szeme sarkából a naptárra pillantania, anélkül is pontosan tudta, keserűen és lázadozva tudta, hogy december huszonnegyedike van, karácsonyeste, mellesleg első évfordulója annak a napnak, amelyen a nyilasok utasítására evakuált. Itt kezdődött minden, ezzel lett szerencsétlenné. Fanyarul elmosolyodott. Szerencsétlenné? Együgyű meghatározás. Boldogtalanná? A boldogtalanság feltételezi a boldogság hiányát, neki pedig már régen nem hiányzik semmi. Sem érzés, sem egyéb. Talán már Vera sem .. . Vera nem akart evakuálni. „Mérnök vagy, katona nem voltál, politikával sohasem foglalkoztál, mi a fityfenének evakuáljunk?" Mi a fityfenének! Ez is hozzátartozott Vera kedvelt kifejezéseihez, kedvesen csibészes kis grimaszaihoz, amelyek nélkül éppúgy lehetetlen volt őt elképzelni, akár az örökösen tágra nyitott kék szeme vagy a hihetetlenül lágy fürtű, szőke haja nélkül. „Képzeld, délelőtt 462