Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— A bátyja .is itthon van? — Igen — mondta habozva. — Valószínűleg átmegy Magyarországra. Amíg a helyzet tisztázódik. Hiszen tudja. Hogyne tudta volna, s önkéntelenül is elmosolyodott. Tehát a bűvös jelszó még egyre érvényben van: a helyzet további tisztázásáig. — Valami olyasmit hallottam, mintha Magyarországon sem rajonganának mostanában különösebben a volt ludovikás tisztekért — jegyezte meg szárazon. — De hagyjuk ezt — mondta sietve, mikor látta, hogy Hajnal tiltakozni készül. — Beszéljen inkább magáról. Ügy hallottam, férjhez ment. Igaz? — Nem — rázta meg a lány a fejét. — Ügy volt, hogy férjhez megyek, de aztán meggondoltam magam. — Hoszszú szempillái alól mélyen Tivadar szemébe nézett, úgy kérdezte halkan: — Emlékszik még, mit mondtam magának, mikor utoljára találkoztunk? Emlékszik? Hogy ha mindennek vége lesz, megkeresem magát, és bocsánatot kérek mindenért. Emlékszik még? — Hogyne. Mindenre emlékszem. — Igyekezett, hogy a hangja melegen csengjen, mert látta, hogy a lány ajka gyanúsan megvonaglik, és úgy érezte, visszahozhatatlanul messze van azoktól az .időktől, amikor még tudta, mit kell tennie, ha egy lány sírni kezd előtte. De már késő volt, feszengve látta, hogy a könnyek máris végiggördülnek Hajnal lágy vonalú arcán. — Ö, Tivadar! — zokogta. — Kedves Tivadar.. . Inkább bűnbánóan, mint elégtétellel állapította meg, hogy a lány könnyei nem képesek megindítani, de azért minden tőle telhetőt megtett, hogy lecsendesítse. A vándorlásoknak, hirtelen elutazásoknak, búcsúzásoknak, váratlan viszontlátásoknak és az ismeretlen messzeségekből érkező, szívekbe markoló híreknek és üzeneteknek ezekben az általános .felszabadultságon és boldogságon áttörő napjaiban nem voltak ritkák az utcákon síró emberek, s így a rendőrség épületének bronzkapuján ki-he özönlő ügyes-bajos járókelők közül senki sem törődött velük. A biztonság kedvéért 457