Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

tehát kínzó balsejtelmekkel eltelve felkészült az útra. Előbb azonban jelentkeznie kellett a rendőrségen, ahol akkor kezdték kiadni az új személyazonossági igazolványokat, s így történt, hogy pontosan a rendőrség kapujában találkozott össze Hajnallal. — Tivadar! — kiáltott föl a lány örömmel, aztán gyorsan körülnézett, és suttogva folytatta: — Olyan boldog vagyok, hogy látom! Mikor jött haza? — Megragadta Tivadar kezét, karcsú hüvelykujja a régi, megszokott mozdulattal lágyan, becézőn simogatta a férfi keze fejét. \z arca kissé megnyúlt, a szeme asszonyosabb lett, és ez még szebbé tette, mint azelőtt volt. De Tivadar mindezt csak távolról, mellékesen vette észre, a szíve vadul dobogott a váratlan találkozástól, emlékek és hajdani, feledésbe merült hangulatok rohanták meg követelező, vad erővel, de nem ez volt, ami zavarta, valami más, valami szokatlan, szinte természetellenes, mintha az előtte álló illatos emlékalak Hajnal volna, és mégsem Hajnal, s ettől az egész jelenet valami furcsa, hullámzó körforgásba perdült, időnként egy-egy mozzanata élesebben vetítődött elébe, aztán újra tovafutott, nem lehetett megállítani. — Mikor jött haza? — ismételte meg Hajnal türelmetlenül, s hangjára a kép váratlanul megállt, kitisztult. Most már tudta, mi volt az a szokatlan, ami pillanatonként szinte bizonytalanná tette, valóban Hajnal-e az, aki itt áll előtte és simogatja a kezét, most már tudta, mi volt az, ami zavarba ejtette: a szavak, a Hajnal ajkán felcsendülő szavak nem voltak magyar szavak. És Tivadar most hirtelenül visszaemlékezett régi vitáikra, visszaemlékezett arra a jelenetre, mikor egyszer elmesélte neki, hogy élete első működési helye egy kis szlovák iskola volt. „Erre sohasem lennék képes —- mondta akkor Hajnal ajakbiggyesztve —, inkább az utcára mennék ..Most pedig . .. — Első perctől otthon voltam — mondta hangosan, magyarul. — És maga? — A múlt héten jöttünk haza — suttogta Hajnal most már szintén magyarul. — Németországból. Evakuálnunk kellett — magyarázta. — Hiszen tudja. A bátyám miatt. 456