Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

ték. És Németországban még harcolnak. Németország nagy Tele van deportáló táborokkal. Vajon melyikben lehet? Utoljára állítólag Köln mellett dolgozott egy hadiüzem ben. Most harminchat éves. Júniusban lesz a születésnapja Addig vissza kell jönnie. Visszajön. Erős asszony. Izmos. Izmos testű. Szép testű. A teste ... Rekedt hördüléssel vágta le a törülközőt, olyan hevesen rántotta fel az ingét, hogy majd szétrepedt. Mikor átrohant az udvaron, negyed hat volt. Dühösen vágta be maga mögött a kiskaput: hatra kint akart lenni az alagútnál, ebből most már semmi sem lesz. Egy pillanatra megtorpant: mi lenne, ha ma nem nézne be a villanytelepre? Akkor még kiérhetne hatra. Nem, rázta meg a fejét hevesen, a telepre is be kell néznie. Megígérte a főmérnöknek. A főmérnök rendes ember. Megbízható. De a másik ... fene tudja. Meggyorsította a lépteit, a ligetet már futólépésben szelte át. Útközben valami homályos, újszerű érzés környékezte meg, nem ért rá törődni vele, de tudta, hogy ezen a reggelen valami nem úgy van, mint az eddigi reggeleken. Mintha megfeledkezett volna valamiről. De az érzés nem volt kellemetlen, inkább valami bizonytalan öröm, jó érzés alakját kezdte felölteni. Valami másképpen volt, valami jobb volt, mint máskor, ígéret és bizakodás áradt a levegőből, és ő nem tudta, miért. A telep kapujában megpillantotta a főmérnököt, két lépéssel utolérte. — Döntetlen! — ragadta meg diadalmasan a karját. — A mai befutás döntetlen. Marad a tizennégy tizenkettő javamra. — Tizennégy tizenhárom — javította ki a főmérnök mosolyogva. — Tegnapelőtt volt tizennégy tizenkettő. Tegnap én jöttem be korábban. De hogy őszinte legyek, ma nem is gondoltam a versenyünkre. Nem érzi — szimatolt bele a levegőbe —, tavasz van, Széles úr, tavasz van! — Hát persze! — csapott a homlokára. Ezt érezte, amíg a ligeten keresztülsietett: tavasz van. Tegnap este még fagyott, és ma langyos és fűszeres a levegő, a Malomárok medrében lágyan és szőkén hömpölyög a víz, a part felett 443