Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Tivadar megáll. — Le kell mennünk a völgyibe — mondja balkan, és magában jóleső örömmel állapítja meg, milyen tárgyilagos, milyen nyugodt és csöndes a hangja. — Le kell mennünk a völgybe. Nem maradhatunk egész éjszaka az erdőben. — Tudja az utat? — kérdi a szakaszvezető rekedten. Bólint. De aztán eszébe jut, lhogy a szakaszvezető nem láthatja. — Tudom — mondja határozottan. A vasútvonal mentén errefelé négy-öt kilométernyire vannak egymástól a falvak. — Oldalt ipillant. Most, hogy nem hallja a tulajdon lépteik ropogását, mintha óvatos, lopakodó léptek neszét hallaná a fák közül. Fölkattintja az öngyújtóját, cigarettát vesz elő. A hirtelen fényben látni véli egy szempár villanását a bokrok között, a bokrok közt valami megugrik. — Mi volt ez? — Talán vadmacska. Figyelje maga is az utat, ha ösvényt találunk, leereszkedünk a völgybe. Mire elérték a falut, kilenc óra lett. De az országúton tébolyult áradatban hömpölyögnek a gépkocsik, szekerek és az emberek. Csapatok és csoportok, katonák és civilek, kusza hangzavarban és szüntelen, lázas hullámzásban. Egy kis híd előtt percekig kellett várakozniuk, amíg a szemközti áradat egy pillanatra megakadt, és ők belekapcsolódhattak a velük egy irányú áradatba. A falu szélén megtorpantak. Vad és rekedt káromkodások harsantak a sötétben, Időnként láng lobbant, hosszan elnyújtott, különös hangsúlyú kiáltások szálltak valahova messze, be a sötétbe, és ott, a falu házai között elhaltak. — Oroszok! — döbbent meg, mikor kezdte megkülönböztetni a szavak értelmét. Megtorpant. Hát ilyen egyszerű lenne az egész? De mellettük hallgatag vasutasok húztak el, mogorván, egykedvűen, és Tivadar időközben már a német vezényszavakat is meghallotta a hangok zűrzavarában. Ukrán gárdisták, jutott az eszébe. Ukránok, akiket a németek sodornak maguk előtt az első vonalakban, tolmácsnak, kémnek, felderítőnek. A falu láttára a szakaszvezető váratlanul felvillanyozó432